Egyiknek kapcsolat, másiknak csak viszony. Románc vagy csak elvagyunk?

Egy csomó dolog történt mostanában körülöttem, ami miatt nagyon elgondolkodtam. Egy irányba mutattak az események az ismerősi körömben, a párkapcsolat témaköre felé. Én azt hiszem elmondhatom, hogy tudok egy s mást a párkapcsolatokról, s arról is hogy hogyan éljünk egyedül és találjuk meg a jót, és aztán hogyan ismerjük fel és becsüljük is meg azt a jót. Nem vagyok sem mindentudó, sem tökéletes, de büszkén mondhatom, hogy az önismereti utamon egyedül és kitartóan lépdelve nagyon messzire jutottam, egész odáig, hogy megtaláltam saját magam és ennek megfelelően megtaláltam azt az embert is, aki igazán mellém való. Nem csak azért van mellettem hogy ne legyek egyedül. Nem csak azért van, hogy elmondhassam, hogy nekem van. És nem csak azért van mellettem, mert „már úgy megszoktam” vagy „mert már nem tudnám elengedni” vagy (ez a kedvencem az utóbbi időben hallott mondatok közül) „ezt a kialakult kötődést már nem kéne veszni hagyni”.

Sok ember van sokféle kapcsolatban körülöttem. Nem mondom, hogy van jó meg rossz, mindenki másféle kapcsolatban teljesedik ki és érzi jól magát. Vannak boldog párok körülöttem, akik hangos viták után hangos szexszel élik mindennapjaikat, és évek óta így boldogok ők. Vannak, akik nagyon megharcoltak egymásért, és sok év után találták meg a harmóniát, és remélem ez mostmár örökké így is marad őnáluk, mert igazán megküzdötték az összes harcukat és igazán beleálltak a dologba.

Van olyan is akik látszólag egyenes úton, szimpátia-randevú-együttjárás után házasodtak, most pedig már übercuki gyerekekkel élik boldog napjaikat. Nyilván volt ott is baj meg vita a sok év alatt, amit csak ők láttak, de mégis megoldották, együtt lejátszották, mert itt vannak szépen, harmóniában, boldogan.

Egyvalami közös csak az összes sztoriban amiben boldog emberek élnek boldog kapcsolatban: hogy az elejétől fogva mindketten akarták, és ha bár nem is mindig tudták hogy hogyan, nem is mindig álltak egy oldalon, de végül, ki így –ki úgy, de megtalálták a közös utat, azt az utat ami mindkét félnek kielégítő és a közös életük közös útjává tették. De ehhez kellett a két ember közös erőfeszítése. Igen, van olyan, amikor az egyik kicsit feladja és a másik jobban akarja, majd van, hogy fordítva történik. De végig ott vannak a sztoriban mindketten.

Van azonban olyan is a környezetemben, nem is egy pár (hanem sajnos inkább 3-4 biztosan) ahol – legalábbis kívülről, ahonnan én is szemlélem az életüket – úgy tűnik, hogy a kapcsolatban nem kettő, hanem inkább egy ember van, a másik meg csak úgy „hagyja magát”. Az egyik, aki már annyira örül, hogy végre van valakije akivel párkapcsolatban élhet, gyakorlatilag alárendeli magát a másiknak, akinek így minden kényelmes, és minden akarata teljesül, hisz a másik fél annyira fél attól, hogy egyedül maradhat, hogy semmiben nem mond ellent, illetve továbbmegyek, a problémás kérdéseket fel sem meri tenni, mert fél a lehetséges választól. És így élnek ők, évekig együtt, hogy az egyik fél fürdőzik a kellemes „kapcsolatban” a másik pedig alárendeli magát a „kapcsolatnak”. Ugyanaz a szó, ugyanaz a kapcsolat, mégis milyen különböző a két ember nézőpontjából… Közös továbbá ezekben a viszonyokban, hogy egyik párnak sincs gyereke, tehát nem lehet azt mondani, hogy a gyerek tartja össze, hogy a gyerek miatt nem lép anyuka vagy apuka.

Talán ezt hívhatják kapcsolatfüggőségnek? Nem tudom… utánaolvastam kicsit ennek, aszonyahogy:

„A kapcsolatfüggő ember az önmagáról alkotott képét, önértékelését, véleményét, tetteit mindig a másik féllel összefüggésben értékeli. Viselkedése lehet erőszakos és manipulatív, máskor önmagát feladó és alárendelő. Retteg a kapcsolat elvesztésétől, attól, hogy egyedül marad, ezért minden eszközt megragad annak érdekében, hogy a másikat bent tartsa a kapcsolatban. A másik féltől – aki lehet a párja, a gyermeke, a szülője – állandó figyelmet, gondoskodást, visszajelzést, megerősítést vár. Pont, mint amit egy kisgyermek vár a szüleitől. Ez a fajta függőség több okra is visszavezethető. A kapcsolatfüggőség kialakulásában a biztonságos kapcsolat gyermekkori sérülésének van szerepe. Az egészséges fejlődés során a gyermek először szimbiotikus egységben él az anyjával, majd képessé válik az anyától való távolság elviselésére. A kamaszkorban pedig az önállósodás a feladat. Ennek sikeres teljesítése után alakul ki az a független személyiség, aki képes egy együttműködésen alapuló, egyenrangú kapcsolatra. Ha ez a fejlődés sérül, az biztonságvesztést eredményezhet, és ez vezethet a másik személyhez történő görcsös ragaszkodáshoz, a kapcsolatfüggőséghez.

A kapcsolatfüggőség felismerése nem könnyű. A páciensek legtöbbször depresszióval vagy különféle stresszbetegségekkel küzdenek de a tüneteik hátterében több dolog is meghúzódhat” – mondja a pszichológus.

Árulkodó viselkedésminták lehetnek:

•             Gyakran hibáztatja magát, de felháborodik, amikor mások kritizálják.

•             Elhárítja a dicséretet, de elkeseredik, ha nem dicsérik.

•             Rettentően fél az elutasítástól, elhagyástól és egyedül maradástól, így a legnagyobb visszaéléseket is eltűri azoktól, akikhez ragaszkodik.

•             Képtelen az önszeretetre, és úgy érzi, senki sem szereti.

•             Nem tudja elhinni, hogy képes lenne egyedül is megállni a helyét.

•             Nem mondja azt, amit gondol. Nem azt gondolja, amit mond.

•             Nehezére esik, hogy a tárgyra térjen, és nem biztos benne, mi az, amiről valójában beszélni szeretne.

•             Nem képes nemet mondani.

•             A beszélgetések során kizárólag mások meghallgatása után képes véleményt nyilvánítani.

•             Gyakran érez ijedtséget, haragot, sértettséget, de fél a saját haragjától, ahogyan mások haragjától is.

•             Úgy gondolja, el fogják hagyni, ha kimutatja dühét, ezért elfojtja azt. Fél attól, hogy elveszíti a kontrollt, ezért érzelmileg próbál távol maradni.

•             A szexet sem élvezi igazán, mert nehezére esik kifejezni azt, hogy mi is okozna számára valódi élvezetet.

•             Diszfunkcionális családból származik, amelyhez ambivalens passzív és/vagy agresszív viszony fűzi.

Na én nem tudom. Ezt írja a szakirodalom. Amit én tudok, hogy egy kapcsolat sosem zökkenőmentes. ha azonban egy páros környezetében már mindenki látja a kínokat, csak a benne lévő(k) feje van mélyen a homokban, azt a kapcsolatot nem biztos, hogy a szerelem ereje tartja összes. Nincs abban semmi rossz, ha valaki társra vágyik és minden meg is tesz azért, hogy véget vessen a magányának. A gond ott kezdődik, ha úgy érzi valaki, hogy nincs már több ereje és/vagy ideje tovább válogatni, ezért a következő útjába akadó embert kikiáltja a nagy Ő-nek, és a randi után - amelyen már nyilvánvalóan (még ha csak a fejekben is) megtörténik a nagy egymásra találás élménye - élénk tervezgetésbe kezd a közös jövőt illetően, esetleg néhány hét után hozzá már az összeköltözésen morfondírozik. A motiváció persze nem titkos: végre valaki, aki elfogadja, akitől szeretetet kap, és esze ágában sincs erről lecsúszni.

Lépten-nyomon hangoztatott intelem, hogy a párkapcsolat semmi más, mint egy óriási kompromisszum, tehát néha szorítsd össze a fogad, és engedj. Nos, ezt valahol igaz, de ilyen sarkosan mégsem. Mert valóban, a kompromisszum aranyat ér, de az önmagad ellenében hozott józan egyezség alapja nem lehet folyton a lemondás. Ha szemet hunysz eleinte a viták, a bakik, az egymás családja miatti veszekedések, a folyamatos halogatás, sunnyogás, vagy akár vadabb tettek fölött, mert az a meggyőződésed, hogy ezek mind sajnálatos velejárói egy kapcsolatnak, sőt mit több, megbocsátasz, és inkább saját magadban keresed a hibát, az nekem azt jelenti, hogy nem az igazi boldogság tart a kapcsolatban, sokkal inkább a… nem is tudom mi. Megszokás, talán félelem az egyedülléttől… meg hát végülis azért „végeredményben szeretem, meg ő is szeret, tulajdonképpen nem is olyan rossz ez, majdcsak egyszer 2067-ben megkéri a kezem, és ha szerencsém van 90 éves korom előtt gyereket is akar majd”…  Közben meg belül rettegsz, hogy kifutsz az időből, rettegsz hogy nem lesz más, rettegsz mindentől... Non-stop pánikolás a külvilág felé szivárványba burkolva. Szomorú életkép.

Csak arról feledkezik meg ez a sok ember, hogy a türelem remek erény, de csak józan mértékkel szabad adagolni, különben az lesz a kapcsolat örök vesztese, aki folyton csak ad, de nem kér vissza, megelégszik annyival, hogy szerethet és szenvedhet. A mártírság pedig évszázadokkal ezelőtt volt csak „menő”, már nem az.  Szerintem. 

Magyar vagyok...

Magyar vagyok, itt születtem. Éltem külföldön, éveket. Utaztam és utazok eleget, láttam már a világból ezt-azt, talán mostmár elmondhatom, hogy sokmindent. Itthon vagyok, mert itthon szeretnék lenni, itt van a családom. Szeretem az országot. Ha nem szeretném, nem laknék itt. Nem vagyok elvakult vadmagyar, nem vagyok szélsőséges megszállott jobboldali. De büszke magyar vagyok, szeretek magyar lenni. 

Nem tudom elfogadni, mikor valaki köpködi mind a magyar nevet, mind Magyarországot, sem, ha olyan teszi ezt, aki még a határon sem tette át a lábát soha, sem ha olyan aki sokéves külföldi küzdelem után kúszott vissza Magyarországra. Igen, én is röhögök a BKK-n meg a magyar focin, igen engem is bosszantanak a kátyús utak amibe kitörik a kisautóm kereke, igen, én is látom a hibákat, nekem is megvan a véleményem a közszereplőkről meg politikusokról, igen, én is tudom mit lehetne szebbenjobban csinálni. De – és pláne ilyen időkben mint ez a jelenleg megrendezésre kerülő csodás és kifogástalanul megrendezett vizes VB ideje – én büszke vagyok mind az országomra, mind a származásomra. Arra, hogy (egy klasszikust majmolva) mienk a Hévizi tó, hogy mienk a világ egyik legszebb fővárosa, hogy mienk Hosszú Katinka és Nagy Viktor (meg Benedek Tibor, Biros Péter, Kiss Gergely, Kovács Katalin, Kozák Danuta, Egerszegi Krisztina, Hídvégi Vid és még te jó ég meddig sorolhatnám), na meg Puskás bal lába... meg a jobb. Szóval mienk Európa egy kis országa, tudom, hogy volt nagyobb de most ekkora, ez van. Nem hiszem, hogy minden, ami ezen a világon jó, magyar találmány, de azért tudom, hogy bőven beleraktunk Föld tudományos kalapjába. Tudom, hogy az átlagbér az európai átlag alatt van és tudom, hogy lehetne jobb is. Tudom, hogy a történelem folyamán valahogy Mátyás király halála után mindig a vesztes oldalra álltunk, ami nem lendített sokat a helyzetünkön, de valahogy mindig kimásztunk belőle, hisz még itt vagyunk.

De szeretem, hogy a világ egyik legbonyolultabb nyelvén beszélek (pedig még beszélek kettő másikon is), szeretem a kulturánkat, a tájainkat, a Balatont, az ételeinket. Szeretném, ha Magyarországon nem az lenne a trendi meg a menő, ha szidjuk a népet, az országot, a kormányt, a szomszédot, a főnököt, mindent és mindenkit, főleg aki sok munkával egy picit is többet elért nálunk. Szeretném, ha a magyar gyerekek is úgy nőnének fel, hogy megtanulják a hazaszeretet fogalmát és büszkék arra, hogy ide tartoznak, akárhol is élnek. Ha szülőként úgy nevelnénk a gyermekeinket, hogy szeressék és büszkék legyenek országukra, lehet, hogy még jutnánk is valahova. Ha a hazaszeretetet kiskoruktól megtanulja egy generáció, sokkal többet fog tenni az országért a jövőben is (akár a politikában is). Szeretném, hogy ez a büszkeség összefogással, kompromisszumkészséggel és együtt fejlődéssel is járjon. Lehet külföldön élve is jó magyarnak lenni, és lehet itthon élve is szégyen valaki. Szeretném, hogy a világon sok helyen élő magyarok jó magyarok legyenek, még ha a világ más pontján találták is meg a boldogulásukat. Szeretném, hogy jobb legyen, mert szeretem ezt az országot, és büszke vagyok rá, hogy magyar vagyok.

Csak ezt akartam mondani. 

Na, és amúgy hogy vagyok?

Hűdek.rvasok dolog történt az utóbbi években. Számokban, néhány tétel a negatív oldalról:

- válás: 1 db

- albérlet: 2 db

- hónapok száma, amire nem emlékszem a stressztől és depressziótól: 1,5

- pszichológusnak kifizetett óradíj: nem is számolom, sírnék

- randevúk: fogalmam sincs, talán úgy 10-15

- ebből a teljesen kretének száma: szerencsére csak 1 (de elrohantam úgyhogy megúsztam) :)

- emberek, akik ezalatt az idő alatt megkérdezték, hogy amúgy hogy vagyok: egy kezemen meg tudom számolni

- emberek, akikkel meg tudtam beszélni úgy dolgokat hogy az nekem is jó legyen, ki se oktassanak és értelme is legyen: 0 (illetve 1, a Pszichobácsi - ahogy én hívtam, de neki fizettem mint a katonatiszt, viszont legalább megérte)

- megszakadt kapcsolatok, barátságok: két kezemen sem tudnám megszámolni

- leadott-felszedett-leadott-felszedett kilók: minimum 10 (irányonként, természetesen, attól függően hogy a testi-lelki hullámvasút leszálló vagy felfelé tartó kocsijában ültem éppen) - de erről majd később írok talán még

- tanulságok: millió

- tapasztalatok: kétmillió

- fejlődés, önismeret: bár nem tudom a mértékegységét, de kb tízmillió körül lehet

Arra jöttem rá, hogy Magyarország a sötét középkorban él még mindig a párkapcsolati pszichológiát, és ennek kultúráját, illetve a válásról való vélekedést illetően. Pedig ez nem valami idióta kis játék az érzelmekkel és életekkel, hanem ez a puszta valóság, amiben emberek sérülnek, amiben emberi sorsok vesznek részt. Annak ellenére, hogy a válások száma az eget verdesi, még mindig úgy néznek az emberre, ha elvált, mintha legalábbis leprás lenne… A kedvencem (felnőtt, ismétlem FELNŐTT) emberek esetén, mikor a bölcs szülők ilyet szólanak: ’Összejött a fiam egy lánnyal Rózsikám, nagyon helyes kislány, dehát ELVÁLT…”--- és úgy suttogja az elvált szót, mintha azt mondaná hogy „börtönviselt, mert agyonvert valakit egy szívószállal”… legalábbis. De sajnos még a fiatalabb korosztályból is rengetegen így gondolkodnak, ami miatt válnak ezrével a népek, de mégis, valahogy válni szégyen. Igen basszameg, én sem így terveztem, igen, én sem örültem neki, igen, én sem jókedvemből csináltam, így alakult. De ettől még hadd ne tetováltassam az ’”elvált” szót a homlokomra, lécci. Még mindig felidegesít, ha erre gondolok, pedig istenbizony, hogy ezen már túlléptem.

Próbáltam végig, míg az egész tortúra ment, amíg véres verítékkel kapaszkodtam 10 körömmel, küzdöttem a talpraállásért mint disznó a jégen, hogy előre nézzek, hogy a saját fejlődésemre fordítsam azt a fájdalmat, ami bennem volt. Nagyon sokat gondolkoztam az előzményeken. Azokon a dolgokon, amelyek elvezettek a totális bezárkózásomig. Igaz, egy érzelmileg túlságosan nyitott lány sose voltam. Sajnos az érzelmek kifejezését nem tanultam meg, nem hoztam otthonról, így a felém áradó érzelmekkel sem nagyon tudtam soha mit kezdeni, kimondottan zavart pl a síró emberek látványa, mert nem tudtam egyszerűen nem tudtam mit kell mondani, menekültem az ilyen szituációkből… De a pozitív érzelmektől (pl ha valaki megölelt) is lefagytam általában… Szóval éreztem én mindig, hogy ez nekem sem jó, de talán nem voltam még azon a ponton, hogy tudjak rajta változtatni, illetve akartam, de nem tudtam hogyan és hát a segítségkéréssel is hadilábon álltam (és azzal állok is a mai napig)… szóval ezt is nemrég kezdtem el tanulni. Ezek persze az én szemszögemből sarokpontok is egyben. Nehéz volt ezekkel a dolgokkal (is) szembenéznem és nehéz volt megfogalmaznom is őket. Szerintem ez azért lehetett, mert az ember elnyomja és magába folytja azokat az érzéseit, melyekről azt hiszi, hogy megbántja vele a másikat vagy akár saját magát. Vagy amiről kellemetlen beszélni, vagy esetleg nem is tudod, hogy kezdj neki. Évekig halogathatóak az ilyen beszélgetések, csak az a baj, hogy utána már kultúrált beszélgetés sosem lesz ezekből, hanem kirobbanó viták, kitörő vulkánok formájában fog megmutatkozni a probléma. Beláttam, igen, már én is tudom mit csinálhattam volna másként. Tudom, igen, hogy mik voltak az én hibáim. Tanultam, igen tanultam belőle, hogy jobban csináljam. Azt gondolom, hogy megveregethetem a vállam, mert az ami az erőmből tellett azt megtettem, megtanultam, beláttam, meggyászoltam, felfogtam és a javamra fordítottam, lezártam. Igen, kértem segítséget egy szakembertől, de alapvetően egyedül. ÉN.  

Beláttam, hogy a problémát csak akkor lehet megoldani, ha ismerem a problémát, a történetét és az okait. Ez volt a következő és egyben legfájdalmasabb lépés azon a bizonyos rögös úton, ami a talpraálláshoz vezetett. Az nem megoldás, ha a másikat okoljuk. Én vagyok felelős saját magamért, a történésekért és nekem kell tudnom a problémáimat megoldanom. Ez inkább egy nagyon jó lecke volt számomra, hogy (sajnos) a problémák nem oldódnak meg maguktól.

Így ennyi idő távlatából már látom, hogy mennyire fostosan-szarul is éreztem magam, de nagyon nem akartam még akkor sem tudatosítani magamban, hogy ez az én felelősségem, nekem kell megoldani. Persze féltem attól is, hogy egyedül kell folytatnom tovább az életemet egy számomra ismeretlen világban, és nem tudtam, hogy képes leszek-e rá egyedül. Pedig mikor ezekre rájöttem, már volt, hogy egyenesen élveztem is a szabadságot. Értem ezalatt, hogy magam hoztam a döntéseimet és vállaltam értük a felelősséget.

Aztán, is ami nekem nagyon nagy tanulság volt, hogy nem szabad prekoncepciókkal nekiindulni egy kapcsolatnak. Biztosan ez az éretlen szerelemre is jellemző dolog, de nálunk a volt férjemmel nagyjából így indult anno. Magam részéről biztosan voltak prekoncepcióim a másik féllel szemben, ami egy idő után elhomályosítja a képet és rengeteg hazugsághoz vezethet, ami aztán meg rengeteg belső feszültséghez, és hát látjuk mi ennek a vége. El kell fogadunk, olyan nincsen, hogy tökéletes, hiszen mi magunk sem vagyunk azok és másokra sem vetíthetjük ki ezt, mint elvárást. Tuti bukó lesz, ezt garantálom. Lehet hogy nem 1-2, hanem 10-12 év múlva, ki meddig bírja, de az lesz.

“Próbálj jobb emberré válni, és ismerd meg önmagad, mielőtt megismernél valaki mást, és tőle várnád, hogy megmondja, ki vagy.”  - na én az utóbbi években pontosan ezt próbáltam kivitelezni. Mert válás után elkezdődik egy új élet. Nem is szabad a régit folytatni, na meg nem is lehetséges. Aztán előbb-utóbb megérkezik egy új kapcsolat… kinél hogy. Van akinél csak hónapok kellenek, másnál évek. Nekem inkább évek kellettek. Akkor jött az újabb „pofon”, mikor boldog vagy, és azt hiszed a környezeted is ugyanúgy örül, de ekkor derül ki, hogy tévedsz. Sőt, van aki ellenségesen reagál az új helyzetre. Tehát van olyan, akivel a válás miatt, majd van olyan, akivel pont az új boldogság miatt szakadt meg a kapcsolat. Én ezt is nehezen viselem őszintén szólva, rosszul esik, hisz én hittem azokban a barátságokban is, de ez van. Józan ésszel gondolkodva is nagyon furcsa, hogy azok, akik pontosan tudták min mentem keresztül a válás során és milyen hosszú ideig tartott, míg ismét talpra álltam, nem örülnek a boldogságomnak.

Sokan gondolják, hogy az emberek akkor fordulnak el tőlük, amikor baj van, de ez nem igaz. Bajban nem olyan nehéz osztozni, ha baj van, arról sokat lehet beszélni, rágódni, filozofálgatni. Ha baj van, akkor azt meg lehet vitatni az összes közös ismerőssel. Hallottad, hogy válnak? Hallottad, hogy mit művelt? Hallottad, hogy…?
Mi van, ha öröm van meg boldogság? Ha már nem a barátnőhöz fordulok hogy megbeszéljem a dolgaim, hanem valaki máshoz? A barátnő nem ismeri az illetőt, ő csak azt látja hogy jött egy pasi aki felforgat mindent. Megsértődik. Nem mondja, hanem elzárkózik. Hónapok telnek el, utána meg már minek lépni... Évek telnek el, és a barátság megszakadt… Nem is volt igazi oka, mégis. Szomorú, pedig annyira egyszerű lett volna fenntartani, egyetlen telefonhívás. Igaz, én is hívhattam volna, vagy akár engem is felhívhattak volna.

A környezetnek, rokonoknak barátoknak mindig van egy elgondolásuk arról, hogy mi miért történt, érteni vélik az okokat, indokokat, látni vélik a következményeket, ítélkeznek. Pedig talán csak meg kellett volna kérdezni, hogy: „És, amúgy hogy vagy?”

De „ha szivárványt akarsz látni, el kell viselned az esőt.” - És most, köszi a kérdést, nagyon jól vagyok. De erről majd legközelebb. 

(Ex?) barátaimnak...

Lehet hogy a végén egyedül maradok, nyilván az én hibám, de k*rvára unom, hogy engem bárki megbánthat, és még én megyek hogy beszéljük meg, én érdekes módon soha senkinek nem vagyok annyira fontos hogy ő jöjjön, hogy miért nem keresem. Nyilván nem vagyok annyira értékes vagy jófej, mondom, nyilván az én hibám, de ez van. Elegem van. Föladom. Nem fogok többet mások után kaptatni, hogy beszéljük meg hogy TE miért voltál paraszt.

Mindig én ragaszkodok másokhoz jobban mint ők hozzám. Rák vagyok, és mint olyan hátrafele tekingető érzelmes és rágódó idióta. És igen, kommunikációban sem mindig vagyok a legjobb.

Sajnos sokan lemorzsolódnak, ez van. De akkor se fogok én szaladgálni soha többé senki után hogy még én magyarázzam el, hogy valaki más hogyan bántott meg és észre se vette vagy akár leszarja.

Én tudom, az agyam tudja hogy nem (feltétlenül) az én hibám. De mégis mindig én őrlődök.

Miért mindig ÉN kezdeményezzek hogy beszéljük meg, hogy valaki más volt igazságtalan.

Békülnék én, ha jön valaki hogy figyu átgondoltam és bocsi... de ilyen SOSE történt még, hanem én megyek, hogy az "én legyek az okosabb" pszichológiai hadviseléssel megértessem hogy miért f*sz valaki más és ez nekem miért esik rosszul, aztán sokszor még a végén én jövök ki belőle szarul mert még megmagyarázzák nekem, én meg csak állok ledöbbenve, és kullogok el, hogy ebből meg hogy hoztuk ki ezt?

Unom. Fáradt vagyok, és unom. Ha nem kellek másoknak, ez van. Nem akarok többet én puncsolni, hogy naaaa lécci hadd béküljünk ki pedig te bántottál meg engem. Elég.

Tényleg elfáradtam. Ott volt sok évvel a hátunk mögött több barátnő, akiknél SEMMI rosszat nem tettem (sőt, én voltam éppen nyakig a kakiban amikor az állítólagos, máig nem tudom, hogy milyen gaztettet elkövettem) mégis évekig gyötört hogy mi a fene bajuk van velem, én végeztem ezzel. Van aki azért rágott be rám mert kb 2 éve nyáron lemondtam egymás után két bulit. VÁLTAM vazze. Egyedül, nyakig a sz*rban ügyvéddel harcolva próbáltam meg 10 körömmel a jég tetején maradni, hónapokra nem emlékszem az akkori időből, de frankón. Meg se kérdezték, hogy amúgy hogy vagyok, csak az a bűnöm, hogy két lánybúcsúra meg voltam hívva és nem mentem el. Tényleg, ki ment volna el a helyemben? Azóta is tart a büntim. Örültem, hogy élek és túlélem a napokat és este elájulhatok és nem kell ébren lennem. Ha rákérdezett volna bárki hogy vagyok, elmondtam volna, de akkor nem akartam és nem tudtam a bulimeghívásra panaszáradattal reagálni. Na, ilyen óriás bűneim vannak amik azóta sem évültek el... 

Fáradt vagyok. Ha én nem írogatok embereknek, nekem ugyan meg se szólal a telefonom hetekig. Nyilván mondom, hogy az én hibám, nem tudom mit kellett volna másként csinálnom.

Ma éjjel is ezen agyaltam hogy mit kéne tennem de igazán hajnalra arra jutottam hogy öreg vagyok bohócnak. Amúgy se vagyok egy ilyen udvartartás-tartó típus, aki körül zsonganak az emberek, de azért néha jól esne ha valaki rámböfögne egy "hogyvagy"-ot, vagy legalább visszaírna, ha én kérdezem őt, hogy hogy van. 

Tudom, hogy nem vagyok tökéletes, sőt. Sose mondtam, hogy nem bántottam meg soha senkit. Viszont aki a barátom azért hajnali 2-kor átmegyek futva a városon. Csak ebből jelenleg nagyon kevés és egyre kevesebb van. 

Leszarom tabletta kéne, de nem tudom bevenni, egyszerűen nem vagyok az a típus. Ha fejben el is döntöm sokszor, hogy leszarom, azon kapom magam, hogy ezen tépelődöm. Meg hát az utóbbi években ez megsokasodott, hogy más emberek voltak parasztok, és őszintén magamba néztem, tényleg, komolyan, és én igazán tudok bocsánatot kérni, de egyszerűen nincs miért és mégis én vagyok ejtve a végén én meg csak pislogok mint béka a pocsolyában hogy mi a fene történt...?  Van akinél úgy jöttem rá hogy valami rejtélyes okból rosszban vagyunk, hogy írni akartam neki névnapi/születésnapi/bárakármilyen üdvözletet, és akkor láttam hogy letörölt a ismerősei közül, mert a mai világban a virtuális szakításnak igenis jelentősége van, bár én őszintén leszarom a fészbúkot, de akkor is számít. És közben tök szar érzés hogy ennyit érek, majd a végén még én leszek minden gonoszság Ősanyja, maga Voldemort, kinek nevét nem ejtjük ki, mintha legalábbis egy fertőző kelés lennék valaki seggén. 

Nem akarok senkit bántani, sőt, ne bántsuk egymást. Mindenkinek van elég baja, dolga, feladata, nem kell megnehezíteni senki életét még jobban. Ne gyártsunk újabb karmákat. Mindenkinek van épp elég megoldandó feladata az életben, én senkit nem kívánok megmenteni sem önmagától sem semmi mástól. Én önmagamon kívánok segíteni azzal hogy leteszem ezt az egészet, menjen aki akar, én elengedem a bűntudatot olyan dolgokkal kapcsolatban ahol nem is hibáztam, legalábbis nem tudatosan. Nyilván valahogyan hibáztam, ha így alakultak, de nem tudok róla. Szeretnék a saját utamon a saját feladataimmal megbirkózni, a saját helyem megtalálni, aki barátként jön velem, szeretettel várom de én nem megyek senki után többé. Sok boldogságot kívánok minden volt barátomnak, azoknak akik tényleg azok voltak és azoknak is akikről csak én hittem. Ha lesz még dolgunk egymással úgyis találkozunk, ha nem, akkor köszi mindent. Megszenvedtem - habitusomból adódóan talán triplán is - hogy ezt ki tudjam mondani, de menjetek. Volt bennem félelem az egyedül maradástól, hogy "nem lesz egyetlen barátom sem", volt harag, düh, sértődöttség. Sokáig. Lassan rá kell jönnöm majd (még nem tartok itt) hogy mi az a pozitívum amit ezekből magammal vihetek tovább. Egyelőre még csak a negatív érzéseket sikerült felcserélnem bocsánatkérésre és megbocsátásra. Őszintén sajnálom ha bárkit megbántottam, bárhogyan, bár nem is tudok róla. És tényleg nem haragszom én sem. Nem lettem sem spirituális sem nem bolondultam meg, csak nem szeretném önsorsrontásba fordítani az életem. Amikor a világ olyan nagy és olyan szép... 

Remélem lesznek még régi-új barátaim, őszintén várom mit hoz a jövő. Peace & Love

Követhetetlen változások

Na most lett elegem.

Úgy változnak a fitnesszel, táplálkozással és egészséges életmóddal kapcsolatos elméletek, ahogy a szél fúj. Egyik megmondóember übereli a másikat, mindenki marhára megmond mindent, és most éppen a jó és CSAK az a jó amit mondanak, és ha nem úgy csinálod, te vagy a világ hülyéje, de ők amúgy leszarják, "ők szóltak". Egyébként nem vettem a fáradtságot hogy visszanézzem egy-egy ilyen tanácsadó régebbi tanácsait, de teljesen biztos vagyok benne hogy a pár évvel/hónappal ezelőtti saját tanácsaikat is rendszeresen felülírják. Persze ez nemcsak a hazai megmondóemberekre igaz, ez világszinten is ott van. Csak hogy néhány ilyen hullámzást említsek, ami így hirtelen eszembe jut, csak mindezt csak az utóbbi 10-15 évben, hogyan változott:

-      - A tojás jó –>  A tojás méreg, koleszterinbomba – > A tojás jó

-      - Egyetek mindenféle húst -> Csak a fehér, szárnyashúsok és halak egészségesek –> Egyetek sok marhát (is), serkenti az izomképződést, kell a vörös hús is

   - A zsiradék kell -> Az Isten szerelmére ne fogyassz zsírt egyáltalán -> A zsiradék kell a testnek.

-     -  A tej jó –> A tej felnőtt emberekre káros, nem vagyunk kisbocik –> A tej jó –> Csak növényi „tejeket” igyatok, csak az a jó -> A tej jó

-     -  A szénhidrát jó, a szénhidrát kell –> Egyáltalán nem kell szénhidrát (Atkins) – >A jó szénhidrátra szükség van

-     -  Egyél mindent, mértékkel -> Csak bizonyos táplálékokat fogyassz, mást a kezeddel se érints (paleo stb)

   - Csak a bio a jó -> Igazából semmi sem bio, felesleges kiadás

-     -  Ha fogyni akarsz, egyél keveset –> Ha fogyni akarsz, tarts 1200/1300/1500 kalóriás diétát –> Ne egyél olyan keveset, nem vagy te ágyban fekvő beteg, így csak leépülsz

-     -  Ha fogyni akarsz, fuss –> Ne fuss, a futás izmot éget, nehogy fussál

-     -  A zsírégetés 20 perc után kezdődik, kitartó alacsony pulzuson végzett kardio mozgás a kulcs –> Az intervall még elmegy, de az isten szerelmére, ne fuss! 

Némi közöm van az elmélethez, DE ez mostmár kiverte a biztosítékot. Hogy lehet ezt követni? Sehogy. Hogy tudja ezzel bárki tartani a lépést? Félévente teljes életmódváltást kellene mindenkinek kiviteleznie, ha az éppen aktuális „csakezahelyessemmimásnemjó” trendet akarja követni. Ez nevetséges, komolyan.

Nagyanyáink ha fogyni akartak, egyszerűen kevesebbet ettek és többet mozogtak. Nem volt paleo meg szénhidrátcsökkentett vekni meg mandulatej, volt egy tányér borsófőzelék helyett fél tányér. És működött.

Persze ez megint céloktól függ. Ha valaki a következő Toldi Zsuzsi vagy Kiss Virág akar lenni, az igenis számolja a szénhidrát meg fehérje grammokat és tartsa be tűpontosan a diétát és edzéstervet. De ott komoly célok vannak. Az más. (egyébként off-season-ban ők is esznek ám normális kaját, csak úgy mondom) Ha valaki táplálékallergiás, az is más téma, abba nem szólnék most bele. De egy átlagos, 21. századi elfoglalt ember, aki dolgozik, akinek barátai és társasági élete van (a társasági esemény ugye általában evést/ivást jelent) aki túlórázik és stresszel és a nap végén néha jól esik egy pohár bor, aki szeretne örömmel enni és örömmel mozogni, annak ez nem opció.

Az kétségtelen és régóta mindenki tudja, hogy a szabadidejüket aktívan, mozgással eltöltők biológiai kora sokkal fiatalabb, mint kanapén terpeszkedő kortársaiké. Az inaktív életmód növeli az öregedéssel összefüggő betegségekre való hajlamot is, valamint egészen nyilvánvalóan közvetlenül befolyásolja az öregedés folyamatát ami ugye a várható élettartam csökkenését eredményezi. Ezt nyilván senki sem akarja (és mégis egy csomóan SEMMIT nem tesznek, hihetetlen)

Közismert, hogy a testedzés mennyisége és típusa, amelyet egy ember végez, jelentős szerepet játszik az egészségben és a testtömegben. A túlzott zsírmennyiség káros a testnek, azáltal, hogy nagyobb terhet ró a belső szervekre, az izületekre és a környező szövetekre, és növeli bizonyos daganatok, a cukorbetegség, szívbetegségek és egy csomó minden más kockázatát. Tehát nagyon egyszerű: azok az emberek (nemtől függetlenül), akik rendszeresen végeznek testmozgást, nem csak az egészségesebb testtömegüket tartják fenn, hanem csökkentik a betegségek kialakulásának kockázatát és egészségesebb csontokkal, izületekkel is rendelkeznek. Rém egyszerű. Persze itt sok más dolgot is figyelembe lehet venni, mint pl a dohányzást, munka közbeni fizikai aktivitást, folyadékfogyasztást, testtömegindexet, stb. Apropó testtömegindex: Eszembe jutott még egy ellentmondás. Régen azt mondták, hogy a testtömegindex mond meg mindent, csak azt kell betartani és minden szép lesz. Ezzel (ahogy arra újabban rájöttek) van egy kis probléma:

Szóval: a felnőttek esetében a BMI számítás tesstömeg a négyzeten (kg-ban) per magasság (méterben).

  

A BMI használatakor azt régebben elfelejtették, hogy a BMI nem veszi számításba, mennyi az egyén zsír- vagy izomtömege. Azok, akik fizikailag fittek és nagy izomtömeggel rendelkeznek, ténylegesen az elhízott kategóriába sorolódhatnak, miközben a több izomtól magasabb a testtömegük, nem pedig a magas testzsírszázalék miatt. Én ezt a saját bőrömön is tapasztaltam mikor gimnáziumban a suliorvos szerint elhízott voltam, pedig marhára nem.

Egyszerűbben: az alábbi két embernek közel azonos lehet a BMI-je. 

Az, hogy Kai Greene nem tetszik meg jaj ez már csúnya azzal most ne foglalkozzunk, hanem a lényeg, hogy a testtömegindexe ennek a két embernek majdnem egyforma. Ergo: csak a BMI-t nézni is hülyeség, ez is kiderült nagyon egyszerűen. Most már mindenféle hasi testzsír mutatókat is néznek mellé/helyette, meg derékkörfogatot meg ilyesmit, de szerintem ez még mindig nem az igazi, mert ott meg a testalkatot és magasságot nem számítják bele, de hagyjuk is.

Szóval egy szó mint száz. Követhetetlen ez így. Miért nem lehet csak simán odafigyelve finomakat okosan ésszel enni, tornázni és sportolni hetente többször, élvezettel, normális mértékben csinálni mindent? Olyan a világon nincs, hogy valaki ésszel táplálkozik, rendszeresen sportol és dagadt mint az állat. Ha igen, na akkor az az ember vizsgáltassa ki magát. De ha valaki mértékletesen, jó alapanyagokból készített jó ételeket eszik, heti többször rendszerességgel sportol (mindegy is mit, csak rendszeres legyen), akkor az az ember normális testtömegű lesz, kielégítő fizikai aktivitással és preventíven karbantartott testtel. Ez meg egyáltalán nem bonyolult, ehhez nem kell semmi különleges tudás. Itt a tavasz, mozogjunk, együnk finomakat mértékkel. Ne vigyük se az étkezést se a testmozgást túlzásba. Legyen meg mindenben az öröm. Szerintem ennyi kell. 

Tavasz megint, fogyókúra megint...

Jön a tavasz. Megint. Rémes időszak ez, mert minden évben, minden egyes évben rájövök ilyenkor, hogy megviselt a tél. Testileg-lelkileg. Bár inkább testileg :) Szóval, ha először 16 évesen jöttem erre rá így tavasz kezdetén, akkor is 18-adjára kezdek neki testem formába rántásának. Március 1-je volt a nagy dátum, ami pontosan 2 napja volt, de jelenleg éhen akarok halni, és érzem, hogy hamarosan indokolatlan ordibálásba kezdek mindenkivel aki nem ad (magától) élelmiszert. Nehéz az eleje, mindig nehéz. Minden egyes évben. Az első nagy elszántsággal végigcsinált edzés végén a saját nyelvemen húztam végig lamantintestem az edzőterem öltözőjéig... Megint. 

Szóval, hogy valahogyan kedvet csináljak magamnak az egészhez, összegyűjtöttem a legjobb diétás alapszabályokat amit minden nő ismer:

- A mozizáshoz kötődő ételek (pattogatott kukorica, tacos stb) nem rendelkeznek extra kalóriával, mivel azok a szórakozás részei és nem a személye táplálkozás céljából fogyasztjuk őket
- Igaz ez az egészségügyi célból elfogyasztott ételekre sem, amelyek nem számítanak (pl feszültség elleni forró csoki)
- Ha valaki mással eszel, a kalóriák nem számítanak ha többet eszik nálad
- Ha egyedül eszel és nem látja senki, akkor abban nincs kalória sem
- Ha iszol egy diétás kólát az étel mellé, akkor az ételben levő kalóriák is lenullázódnak a kóla által
- A fagyasztott ételeknek nincs kalóriatartalmuk, mivel kalória csak a meleg ételekben van. Így a fagylalt, jégkása stb nullkalóriás
- A késről és kiskanálról lenyalt ételekben nincs kalória
- Az egyforma színű ételeknek egyforma a kalóriatartalma. Pl: pisztácia fagylalt és spenót
FONTOS: a csokoládé egy univerzális szín és minden étel színében megtalálható!

Humorral egyszerűbb minden éhséget elviselni. Most megyek eszem még egy kis csirkét salátával és felkészítem magam lelkileg az esti edzésre. :) 

Láv

Boldogság

Mi a boldogság? Konstans boldogság mint olyan nem létezik. Van az öröm, a lelkesedés, a nyugodtság, a kiegyensúlyozottság… ha mindezek összessége a boldogság, ám legyen. Az én értelmezésemben a boldogság a pillanatokból áll… egy ölelés amikor hazaérsz, egy csöndes simogatás amikor elmegy melletted a Kedves, egy cinkos összenézés, egy békés lebegés a Széchenyi fürdő medencéjében vasárnap reggel, amikor tudod hogy min nevet és te is nevetsz, amikor elismerik a munkádat, amikor megdícsérnek valamiért, amikor örömet okozol valakinek, amikor váratlanul ajándékot kapsz…. ezek a boldog pillanatok.

Minden ember más és más, így az, hogy mi a fontos számunkra, csakis tőlünk függ és attól, hogy milyen nevelést kaptunk, hogy milyen értékeket látva nőttünk fel.

Egyetlen probléma közös csak: A boldogságot mindig a jövőben keressük. Álmokat dédelgetünk, tervezünk, s úgy gondoljuk, hogy majd, amikor a külső körülmények megvalósulnak, akkor maradéktalanul boldoggá válunk. A boldogságról álmodozunk, miközben belül rettenetesen szenvedünk. A boldogságunk forrása a jövőben található, de mi most vagyunk, ezért a jövőbe vetített álom és a jelen pillanata között megoldhatatlan feszültség keletkezik. Most még nincs az meg, amire vágyunk, de most szeretnénk oda jutni, ahova vágyakozunk, de ezt csak a jövő adhatja meg. Patthelyzet. Egy csomó ember ezért boldogtalan folyamatosan, mert nem ismeri fel, hogy az egyetlen valóság a most, ezért butaság ezzel folyamatosan harcolni. Mindenkinek azon kéne dolgoznia, hogy képes legyen megszeretni a jelent. Lehet, hogy elmédben elégedetlen vagy, lehet, hogy szebb, fényesebb jövőt kívánsz magadnak és tudod, hogy ezért még sok mindent kell tenned. De a valóság most van: ez az, amit magadhoz ölelhetsz: nem a visszahozhatatlan múltat és nem az elképzelt jövőt. Csak a jelent lehet élvezni, 

A boldogság döntés kérdése.  A boldogság az élet szükségszerű része, hiszen elengedhetetlen a fejlődés szempontjából. Pozitív energia, amely bármilyen apró is, sokat jelenthet számunkra. Nem jön csak úgy magától, nekünk is tenni kell érte. Szeretni kell másokat, hogy szeressenek, dolgozni, ha sikert akarunk a munkában, s adni másoknak, hogy mi is kaphassunk…

Sokan próbálták már megfogalmazni, hogy mit is jelent a boldogság, és muszáj, hogy néha mi is megfogalmazzuk, és megpróbáljuk kideríteni, hogy, hogy mitől voltunk valaha, mitől vagyunk, vagy mitől lehetünk boldogok. A rosszabb periódusokban jó néha felidézni egy régi emléket, mely pozitívan érintett, és újra vágyni az érzésre. S ez segít ahhoz, hogy új célt tűzzünk ki, hogy újra boldogok lehessünk.

Kevés az, aki elmondhatja magáról, hogy mindig boldog, de nem is kell mindig annak lenni, hiszen csak a negatív érzések után tudjuk értékelni az igazi boldogságot. De mégis kell, muszáj, hogy ez az érzés időről időre átjárjon minket, és kell, hogy értékeljünk minden egyes pillanatot, ami a boldog pillanatokat hozza el az életünkbe. És a sok boldog pillanatra visszagondolva a végén, talán majd még azt is elmondhatjuk, hogy összességében boldog életünk volt…