Példakép

Pár napja a reggeli forgatagban álltam egy kedves embertársam hónaljában a metrón egy laza 40 percet, és ott ütötte meg a fülemet a következő beszélgetés, (valami kollegájukról, úgy vettem ki), két fiatal, kb 20-as éveik végén járó, öltönyös-laptoptáskás fiatalember szájából. Próbálom idézni, hogyaszongya az egyik:
"-te, ez a John/Gordon/Paul/mittudomén, ez zseniális. Hát ez úgy hazudik, hogy még én is elhiszem. A múltkor meg lelépett az étteremből fizetés nélkül, vágod, amikor fogadtunk. Minden országban megcsinál mindent ahova helyezik éppen, úgyis megy tovább januárban Ázsiába a céggel. Ő a példaképem."

Hallgattam, és közben azt üvöltöttem belül hogy "WTF?!? MIVAN?!? TESSÉK?!?". Csak nekem ennyire érthetetlen ez? Ezen agyalok azóta is, szóval muszáj leírnom amit gondolok erről, különben súlyos belső torzulásom lesz. Szóval, megnéztem hogy "hivatalosan" mi a példakép fogalma. Ez:

"Mintául választott személy, akiben a példaképválasztó különösen értékes, számára vonzó tulajdonságokat érez meg vagy ismer fel... A mintaképélmény pszichikai szükséglet, mely a következő gyökerekből táplálkozik: a gyengeség leküzdésének szükséglete, kiegészülési, kompenzációs, fejlődési szükséglet, a már kialakult értékelő álláspontok megerősítésének szükséglete... Ezek lehetnek: élő példaképek, szimbolikus modellek, történelmi vagy fiktív személyek (pl. regények, filmek alakjai)." - Zrinszky László 

És valóban, eszerint nincs benne, hogy ezeknek a például választott értékeknek JÓNAK kell lennie... Pedig így kéne lennie nem? A követendő példának jónak kellene lenni. Persze, megint jön, hogy mi a a jó... Hát szerintem ezek azok, például:  az örök értékek (szép, jó, igaz) felismerése, tisztelete és képviselete, az élet, a béke, a család, a gyermek tisztelete, a környezet harmóniája iránti fogékonyság, rendszeretet, minőségigény, a pontos, megbízható munka öröme, a kiváló teljesítmény kitüntetett értékként való elfogadása,  az új iránti fogékonyság, a szabadság, a kreativitás igénye és tisztelete, felelősségérzet, a fenntarthatóság szerinti életvitel,  becsületesség, megbízhatóság, nyíltság, igazmondás, emberszeretet, kölcsönös megbecsülés, hagyomány- és tekintélytisztelet, az egyéni különbségek iránti nyitottság és tolerancia, a gyengébbek támogatása, szolidaritás, a korlátaink elfogadásán alapuló alázat, érzelmi érettség, belső harmónia, egyéni-és nemzeti önbecsülés, empátia, szeretetre való képesség és szeretetre méltó élet, az igaz barátságra, a szerelemre való képesség, együttműködési és segítőkészség, szolidaritás, kompromisszumkészség, önmérséklet, az értékrend betartásának igénye, igazságosság, tisztesség. 

Nagyjából ezekre gondolok én a "JÓ" értékek alatt.

Úgy gondolom, hogy Magyarországon, általánosan negatív és fanyalgó hozzáállásunk miatt a pozitív példa ritkább, és ezért még sokkal fontosabb, mint máshol. A hősök inflációjának korát éljük. Senki sem lehet igazi hős, mert van nála még nagyobb. A jellemfejlesztő, pozitív példák keresésének a titka, szerintem, hogy a csoda helyett keresd a köznapian jót, a hétköznapi hősöket. 

Nekem kb 30 évig nem volt példaképem. Lehet, hogy igényem sem volt rá, nem tudom, de így felnőtt fejjel visszagondolva, nem is igen volt kit példaképnek tekinteni. Nyilván a szülők ezalól kivételek, hisz igazi hősök ők, de ezt a témát most hagyjuk, erről majd máskor, szeretlek anya.
Szóval például egyetlen tanáromra sem mondanám, hogy példaértékű volt. Egyre sem. De hogyan is mondhatnám? Nyilván akkor mikor dolgozatot íratott, ő volt 40 éves "igazi felnőtt" mi meg 15 éves kamaszok, tartottunk tőle és azt hittük, hogy minden tud, közbe' meg utólag rájössz, hogy semmi mást nem csinált csak unottan felolvasta az anyagot a tankönyvből. Meg, hogy olyan hibákkal meg akcentussal tanította az idegen nyelvet, hogy egyetlen élő angol sem bírná ki visítva röhögés nélkül (és még ő kritizált, nem is akárhogyan), arról a valószínűségszámítás tanárról nem is szólva akihez szigorlaton miniszoknyában kellett menni hogy esélyed legyen, és bármilyen jól is tudtad az anyagot ha nem tudtál a második világháborús tankokról társalkodni, max kettest kaphattál. Aztán magyarázd meg otthon. Szerencsére az én anyám tudta, hogy az egyetemen a kettes is jegy, de volt akié nem... na mindegy.

Szóval én nem voltam olyan szerencsés, hogy igazi példaképek vettek volna körül amíg felnőttem, igazán irigylem, akinek volt ilyen. Azonban az utóbbi időben találkoztam két olyan emberrel is szinte közvetlenül egymás után, akikre azt mondhatom, hogy példaértékűek, és igazán felnézek rájuk. Nagyon érdekes, hogy mindkét emberre a sport által találtam rá. Nem tudom, hogy ez véletlen-e, szerintem nem. Persze, nyilván nem azt mondom, hogy csak a sportolók között vannak példakép-értékű emberek, ha mondjuk biofizikus lennék akkor joggal lehetne mondjuk egy Nobel-díjas a példaképem, vagy ha zenész lennék, akkor mondjuk Mozart. De én, mint átlagos "diplomám van-de valójában nem értek semmihez-30 évesen keresem a helyem a világban"-generációs kispajtás, az útkeresésemen a sport és egészséges életmód felé terelt a sors, és ezért is igazán hálás vagyok mert imádom. Azonban az megdönthetetlen tény, hogy a sport olyan kitartást és tartást ad, amit alapvetően nagyon nehéz elérni. Jó esetben megtanít rá, hogy azt kapod amiért keményen megdolgozol, és a fejlődést csak te tudod elérni, senki más helyetted. Megtanít nem feladni az első nehézségnél. Megtanít tisztességesen versenyezni és tisztelettudóan veszíteni is. Megtanít küzdeni és a versenytársakat nem lebecsülni. Ezért is kéne minden gyereknek sportolni, hogy ezeket az értékeket korán elsajátítsák...

Szóval igen, vannak még hétköznapi hősök. Vannak, csak nem sztárolják magukat, teszik a dolgukat úgy, ahogy az ő értékrendjük szerint legjobbnak tartják, pátosz nélkül. Talán nem is egyszerű őket felismerni, mert elszoktunk már attól, hogy valaki szerényen, teljes átéléssel, és komolysággal cselekedjen. Nagyon népszerű már manapság az "ejj ráérünk arra még" és a "jó lesz az úgy is"-mentalitás, ezért alapbeállításként ezt várjuk. Ezért aztán amikor találkozol valakivel aki szívből, komolyan csinál valamit, először megrémülsz, hogy túl szigorú, vagy azt hiszed, hogy csak játsza az agyát, tehát - sajnos - valamiért rögtön valami negatívat feltételezel erről a hozzáállásról. Azután, ha nem futsz el az első ijedtségtől, idővel kiderül, hogy messze nincs ilyenről szó, és az agyjátszás olyan messze áll ezektől az emberektől, hogy talán a szó jelentését sem tudják. Egyszerűen csak tényleg, igazán komolyan veszik amit csinálnak, valóban, komolyan, igazán át akarják neked adni a tudásukat, önzetlenül, tiszta jóindulattal. Rájössz, hogy ezek az emberek valószínűleg sokkal kevésbé lesznek szigorúak veled, mint magukkal. Olyan bizalmad alakul ki feléjük, ami nagyon ritka. Idővel mindig bebizonyosodik, hogy amit ők mondtak, azt tényleg úgy van, mégha amikor mondták még nem is hitted el. Utólag esik le sokszor, hogy "hű, hát ezt ő megmondta!" és jóleső érzés fog el, mert tiszteletet érzel, hogy tényleg, igaza volt és tényleg jót akart. Azután azon kapod magad, hogy azért próbálsz maximumra törni, azért koncentrálsz 150%-osan mondjuk a vizsgán, hogy ő láthassa és hogy büszke lehessen, mert annyit akarsz neki visszaadni, amennyit ő adott neked. Nem lehet ezt visszaadni, de akkor is megpróbálod. Ezek hatalmas pozitív és tiszta energiák, amik így áramlanak, óriás teljesítményt lehet így elérni, és másokat óriás teljesítményre sarkallni. És ezek az emberek semmit nem tettek másként, mint ahogy élnek. Ezt másképp nem is lehetne, mint hogy mélyről jön, és igaz. Ők nem követelik a tiszteletet, az mégis kialakul feléjük. Oké, jöhetnek a kétkedők, hogy "aki régebben ismeri ezeket az embereket, biztos tud róluk mást is, meg hogy senki sem tökéletes". Sosem állítottam, hogy ezek az emberek tökéletesek, és igen, nyilván a jellemfejlődés útján ők is végigmentek. Ők is voltak kamaszok (ki nem?), meg buliztak meg miegymás. És? Amit a veled való találkozás pillanatától leraktak eléd az asztalra, abba nem lehet belekötni. Ez az, ami számít. Én igazán hálás vagyok ennek a két embernek, és a sorsnak, hogy találkoztam velük, és remélem, hogy lesz még sok alkalmam tanulni tőlük. Köszönöm Vivi, köszönöm Zoli. You gave me the reason.