Ez a csönd éve....lesz?

Eltűnt az ihlet. Nem tudom hova lett. Bár, még csak két hét telt el az új évből, máris bátran állíthatom hogy eddig nem vagyok megelégedve vele... Azon gondolkodom, hogy vajon miért igazolódik be folyton a régi bölcsesség, hogy a "baj csőstül jön...". Hogy ha valami rossz, akkor ne is reméld hogy záros határidőn belül jobb lesz, előbb még csapódik hozzá 3-4 másik probléma, még megbetegszik a kutyád, megrándul a vállad és lerobban az autód is egy napon belül, csak hogy szokd, aztán ha elég erősen pedálozol hogy fent maradjon a fejed a vízfelszínen, talán megmaradsz... Ha nem, akkor süllyedés van lefele, és kezdheted előről felépíteni magad. Ez -szerény élettapasztalatom szerint- periodikusan jön vissza az emberek életében, párévente mindig van egy ilyen "mindenfos" periódus... De hogy ez miért? És hogyan? Bevárják egymást a rossz dolgok? Hogyan működhet ez vajon...? Ha valaki tudja akkor legyen szíves árulja már el nekem is, hátha ki tudom védeni a legközelebbi egyesített támadást.

Már kínomban mindenféle nagyonokos weboldalakat olvasgattam, hátha megfejtem az univerzum titkát, amikor is valami asztromókus oldalán azt olvastam, hogy 7 évente váltakoznak a periódusok az emberek életében... Mondjuk nem vágom miért pont 7 évente váltakoznának mindenki életében, de ez nem is lényeges. A nagy kérdés az, hogy miért van az, hogy bármennyire is próbálod kontroll alatt tartani a dolgokat, ilyen esetekben egyszerűen észrevétlenül jön a fejedre az “áldás”, szinte kikerülhetetlenül gyorsan, és amikor ilyen helyzetbe sodródik az életed gyakorlatilag minden zavarossá és értelmetlenné válik, abban a pillanatban. Életed minden eddigi öröme, sikere és eredménye egyik pillanatról a másikra semmivé foszlik és úgy tűnik, mintha soha nem lettek volna pozitív napjaid, amikor egyszerűen csak működött minden. Azon gondolkozol, hogy mit is csináltál te eddig tulajdonképpen?

Gyakorlatilag cselekvésképtelenné válsz, olyan, mintha egy láthatatlan bilincs tartana vissza attól, hogy megtedd a szükséges lépéseket, amikre elengedhetetlenül szükség lenne az életedben. Ilyenkor folyamatosan halasztgatod a döntéseket, de ezzel gyakorlatilag napról napra súlyosbodik a helyzet és halmozódnak a megoldatlan problémák. Bár ilyenkor az első probléma ugye amit meg kell fejtenie mindenkinek szépen okosan egyedül, hogy mit is akar. Ez szinte a legnehezebb lépés, hogy akkor most oké hogy minden szar, de merre induljak hogy jobb legyen. Mert ugye segíts magadon, Isten is megsegít, okéjó de hogyan...

Egyébként is, indulás előtt oknyomozni se ártana, hogy pl mitől alakul ki egy betegség? Mit nem vettünk észre? Mi az amit már régen észrevettünk csak nem foglalkoztunk vele? Vagy igazából tudtuk ám, hogy meg kéne csináltatni mondjuk egy rossz bölcsességfogat, csak hát az úgy fáj, meg amúgy sincs vele baj, "majd ha muszáj lesz"... Aztán most csodálkozok hogy muszáj, hú de meglepő, épp csak 3 éve könyörög a fogorvos hogy vetessem ki... Szóval végülis mitől jön el a pillanat amikor összecsapnak a fejed felett a hullámok? Bár....a hullámokkal egyáltalán nincs bajom. Szeretem a hullámokat. Szeretem a tenger hullámját, ami halk morajlásban csapódik le a sziklákhoz, a lassú hullámokat amik mintákat rajzolnak a homokba amikor visszahúzódnak... Szeretném továbbá ha hullámos lenne a hajam, de nem az. Hullámzik az élet, el kell ezt fogadni. Csak megtaníthatott volna a drágajóanyám még az elején, hogy hogy kell ezt kezelni. Mit is kell ilyenkor csinálni? Mintha tangapapucsban kéne megmásznom az üveghegyet, ráadásul a meredek oldalán, egy sherpával a fejemen, kecskével a hónom alatt...

Aztán ott van még a másik faktor, a kikerülhetetlen. Amit tudomásul kell venni. Hogy az élet az élet. Az élet eleje a születés, vége az elmúlás. Bármit csinálsz is, nem kerülheted el... de hogyan lehet erre felkészülni? Ez ténylegesen az a kategória amit akkor dolgozol fel amikor jön, nem trenírozhatod magad előre pl egy szeretted/háziállatod/bármi élőlényed elmúlására, hogy akkor majd ne fájjon, mert előre rágyúrtál... Borzasztó ez, de tudomásul kell venni... valahogyan.

A gondolataid teremtő erővel bírnak, ezért mindennél fontosabb, hogy a fejünkben csak azok a gondolatok legyenek jelen, amik a céljaink elérésében, az álmaink megvalósításában támogatnak. Jaj de szépen hangzik... Csak nem tudom, a tibeti szerzeteseken kívül bárkinek sikerült már ezt meg is valósítania?? 

Nos, bevallottan nem tettem hozzá ezzel az irománnyal sem az irodalomhoz, sem semmiféle műfajhoz konkrétan semmit, ezért - hogy legalább valami hozzáadott érték legyen benne - álljon itt a végén valami igazi bölcsesség is:

„Aki ismeri a célt, dönteni tud. Aki dönt, nyugalmat lel. Aki nyugodt, biztos magában. Aki magabiztos, el tud gondolkodni. Aki pedig gondolkodik, az javítani tud a dolgokon.” – Konfucius.

Köszi Konfucius.