Csak egy futás

Ráerőszakoltam magam a futásra jelentem (vagyis inkább a tesóm, aljas, előre megfontolt szándékkal elkövetett érzelmi zsarolást alkalmazva :) ). Íme alább az útvonal (sorry, a gugli nem tud futásra, csak sétára számolni, de attól még a táv valós). Mit mondjak, fájt, nagyon fájt. Legalábbis az első 3 km, utána már jobb volt. Nem mondom hogy jó, de legalább azután már nem szenvedtem látványosan (és követeltem pizzát minden szembejövő járókelőtől).
Hát nem tudom, remélem segített, és ma este már ellenállhatatlan vágyat fogok érezni hogy újra nekiinduljak. :)

Egyelőre ennyi a fejlődés... Szurkoljatok. Puszipá

Motiváció, gyere haza...!

„A burnout kifejezés Herbert J Freudenberger pszichoanalitikustól származik. A szindróma érzelmileg krónikusan terhelt, stressznek fokozottan kitett egyéneknél lép fel, akik fizikailag, szellemileg és érzelmileg kimerülnek, ami reménytelenséggel, motiválatlansággal, célok elvesztésével jár. Az illető önértékelése lecsökken, illetve környezetük felé nő a negatív beállítódásuk.„

Nem kell ahhoz elvakult sportolónak lenni, hogy valaki életében eljöjjön egy olyan időszak, amikor semmit sem akar. A célok - ha vannak - sokkal távolibbnak és elérhetetlenebbnek tűnnek, a napi rutinfeladatok is hirtelen nehezek lesznek, mosolyogni meg már végképp nem marad erőnk. Talán még érthető is, ha ez az időszak ősszel vagy tél vége felé köszönt ránk. A hideg nappalok, a még hidegebb estékkel, nehéz reggel még sötétben ébredni és munka után már megint sötétben hazaindulni. Vagy mikor a gyönyörű színes őszből hirtelen undok nyálkás november lesz, és hetekig nem tudod feldolgozni hogy mivan...

De hogy így a tavasz kezdetén, a gyönyörű napsütésben motiválatlanságcunami sodorjon el valakit, olyat még nem hallottam, pedig mondhatom - saját tapasztalatból mégpedig – hogy létezik.

Ha egy hobbisportoló elveszti a motivációját, akkor nem sportol. Először csak egy-két edzés marad ki, de a folyamat addig nem áll meg, amíg azt nem mondja: franc az egészbe! A profik persze ezt nem tehetik meg mert az olyan, mintha én nem járnék be a munkahelyemre motiválatlanságra hivatkozva, és hát az meg nem úgy megy...

Nem tudom mikor kezdődött. Pár hete még tele voltam célokkal. Esténként, munka után vagy munka előtt szorgalmasan jártam edzeni, hajnali fél hétkor már a futópadon álltam vagy épp valamelyik súlyzóval viaskodtam, és még élveztem is. Aztán egyszer csak megindult a mélyrepülés. Először csak a hétköznapok edzései maradtak el, majd a hétvégiek is. Lejárt a bérletem, azt mondtam, hogy “csak egy hétig nem veszek újat”... ez volt kb egy hónapja...Először nagy lelkesen elkezdtem még a hidegben futni járni (öhm... egyszer voltam), aztán már oda se, mindenféle indokokkal (megfájdul a torkom a hidegben és társai).

A másik baj meg az, hogy ahogy múlik a sportolás adta energia, úgy rántja magával a jó kedvem is. Érzem, hogy tennem kell valamit, rá kell venni magam valamire, bármire, bárakármire, mert abból erőt tudok meríteni. Csak egy erobikóra, vagy futás. Csak egy. Annyi, hogy megérezzem, erre van szükségem.  Egy pár napja úgy gondoltam, hogy dereng a fény az alagút végén, vagy nem tudom, lehet hogy már túlságosan utáltam magam a saját lustaságomért. El is mentem a tesómmal futni, lényegében egész jól teljesítettünk mert a Margit hídtól egészen a Lágymányosiig futottunk elég jó tempóban. Aztán ezen felbuzdulva másnap lementem a szigetre, ahol is a futópálya távjának felénél rogytam össze, de nem is igazán a fáradtságtól inkább attól, hogy nem volt erőm/kedvem/nemtommim tovább rakni magam elé a lábaimat. Azután szégyenszemre lesütött szemmel hazavillamosoztam.

Ehhez persze hozzátartozik, hogy olyan nagyon szerencsés testalkatom van, hogy mondjátok meg mennyit hízzak egy hétvége alatt, és én teljesítem. Tehát mondhatom, hogy egy hónapja főállásban hízok. Tudom, szégyen hogy egy ennyit sportoló ember ilyen periódusba kerüljön, de mégis megtörtént, és most kénytelen-kelletlen nagy nyilvánosan be is vallom hogy - bár a környezetem meg van róla győződve - mégsem vagyok halhatatlan Terminátor(nő). Kellene valami tolóerő ami vagy aki kitaszigál ebből a gödörből, hogy újra mosolyogva rángassam magamra az edzőcipőmet hajnali fél hétkor (jó az, higgyétek el, egész más a napotok egy reggeli edzés után). 

Szóval van valakinek valami ötlete, mit tehetnék? Tudom, szedjem össze magam és ne rinyáljak (én is mindig ezt mondom másoknak, na most visszanyalt a fagyi), meg hogy csak elindulni nehéz és utána jó lesz, a sport erőt és energiát ad meg minden, kiválóan tudom szavalni ezeket, és tudom, hogy még igazak is, de most hiába mantrázom, nem használ. Továbbá azt is nagyon jól tudom, hogy vannak itt ezek a kulcsszavak, mint  kötelesség, felelősség és fegyelem, amik sokaknak ijesztően hangzanak. Pedig ezek nélkül nincsenek az életben igazi, tartós eredmények, sikerek, sem a sportban, sem a hivatásban, sem pedig az életfeladatok követésében. Elméletben megy ez nekem, kiválóan. A probléma csak annyi, hogy még sosem volt ilyen periódusom, mint ez a mostani, ezért nem tudom mit kell tenni hogy visszatérjen az ihlet...

Már utána is olvastam a dolognak végső kétségbeesésemben, és azt mondják az okosok, - ami mindenki által ismert tény, mellesleg - hogy a legtöbben nincsenek tisztában a saját korlátaikkal. Vannak olyanok, akik alulértékelik magukat, ezért meg sem próbálnak fejlődni, kibontakozni. Mások épp ellenkezőleg: túlterhelik magukat fizikailag, szellemileg, érzelmileg. Mindkettőnek a következménye lehet az állandó fáradság, a motiválatlanság, később a kiégettség... Lehetséges, hogy a másodikba estem bele? Pedig akkor amikor hónapokig nyomtam, nem éreztem megterhelőnek a heti 5-6 edzést... De ezt vajon hogy lehet megtudni, hogy kinek mik a határai, hogy mi az ami már sok ezért idővel visszavet, és mi az ami fejlődést eredményez?

Szóval tényleg, komolyan, valami ötlet nagyon kéne. Valaki...?

Everything changes

"Semmi sem biztos, csak a változás", meg "el kell engedni a múltat hogy lehessen jövőd", meg "lépj ki a komfortzónádból mert csak úgy lehet változtatni", meg "Mi magunk legyünk az a változás, amelyet látni szeretnénk a világban" illetve a fő kedvencem, hogyaszongya: "Amikor a változás szelei fújnak, a kétkedők falakat húznak föl, az optimisták pedig  vitorlákat." Megnyitod az internetet és ömlik ki belőle a rettentő sok okosság meg idézet, meg Mahatma Gandhi, Márai meg Coelho... Értem én hogy tökokosak voltak ők, meg alapvetően nyilván igazuk is van, csak éppen a lényeget nem mondja el egyik se, ami pedig nem más, mint hogy: DE HOGYAN??? Ezt keresi mindenki, értelemszerűen magamat is beleértve, hogy értem én hogy változás, meg hogy ami nem öl meg az megerősít (kivéve a medvét, a medve az megöl.) 

Szóval totál értelmetlennek tartom ezt a rengeteg bölcsességet meg copy-paste-elt idézetet olyan emberektől akik régesrég meghaltak. Értem én hogy nyilván a régebbi századokban is kemény volt az élet, sőt sokkal keményebb mert a patakban kellett mosni és ha rajtakaptak valakit a szénakazalban a cselédlánnyal azért a cselédlányt kiakasztották egy oszlopra a falu határába száradni (ha már a mosásnál tartottunk), meg volt háború meg járványok, de szerintem azok az emberek nem tudhatták, hogy majd a 21. század embere mit él át. Sőt, már a vidéki idős emberek sem fogják soha megérteni, hogy a nagyvárosba szakadt kisunokák hogyan és miként élnek és túlélnek. Hogy hogyan érvényesülnek, hogy maradnak jó és erkölcsös emberek, hogyan ismerkednek, élnek és szeretnek, hogyan változnak és változtatnak, hogyan tudják elérni a céljaikat anélkül, hogy a főfolyamot követnék ahol húz az ár és a legkönnyebb lenne a dolguk (értsd: áttaposni mindenkin szemrebbenés nélkül, ahogy manapság illik). Persze, gondolom vannak örökérvényű bölcsességek, amiket egy 45 éve törökülésben meditáló hosszúszakállú fószer megfogalmazott, ezért aztán nyilván igaz, de most tényleg, az a sárga lepetőbe bugyolált muksó honnan tudná, de komolyan HONNAN, hogy én itt Európában egy rohanó nagyvárosban mit élek át...

Az a baj, hogy mindenki olyan k jól tudja, hogy a másiknak mit kéne tennie. Amikor valaki gondolkodás nélkül a másik javára tesz, vagy azt nézi, hogy a másiknak ha nem is lesz, jó, legalább rossz ne legyen, és aszerint cselekszik, az tökoké. Azért nem jár köszönet. DE: próbálj meg egyszer felállni saját magadért és azt mondani, hogy nem érdekel, én most ezt így érzem jónak, hogy a saját komfortérzetem most az egyszer többet ér mint másé, egyből te leszel a világ rossza. Abban a pillanatban el vagy ítélve, és abban a pillanatban rádhúzzák vagy nyíltan a véleményüket, vagy jön ami ugyanez, csak burkolva, hogy “hát én nem tudom (alternatív formája ennek az “én nem akarok beleszólni”) DE ez fura”. Fura alatt alapbeállított verzióként érheted a “rossz” bármely szinonimáját. Mer nyilván más tökre tudja. Nem lenne egyszerűbb mindenkinek ténylegesen elkezdeni a saját portáján söprögetni? Esetleg nem belepofázni a másik életébe? Én egy ideje elkezdtem, és elmondhatom hogy tényleg kevésbé macerás az élet, ha pont lesz*rod a többi embert, és tényleg csak azokkal foglalkozol akik: 1: tényleg számítanak, vagy 2: megkérnek arra, hogy mondj véleményt egy adott élethelyzetükről. 

Változtatni, a saját belső világodat szebbé-jobbá tenni, a lelki komfortodat megtalálni amúgy is mocskos nehéz, és az emberek zömének élete végéig sem sikerül (és ebben benne vannak azok is akiknek igényük sincs rá hogy két szappanopera között ezen akár egy percre is eltöprengjenek). Főleg ha még jönnek hozzá a fogadatlan prókátorok, akiknek fő szándékuk, hogy rossz érzést keltsenek benned amiért feladtál egy eddigi megszokott, viszont számodra valószínűleg kellemetlen szituációt, és próbálod valahogyan jobbá tenni. Igen, lehetséges hogy nem pont a mások szemében legmegfelelőbb módot választottad, persze, más nyilván SOKKAL jobban és okosabban, meg ügyesebben csinálná, hát hogyne, tudom én, de értsük meg, hogy mindenki a saját dolgait úgy próbálja a lehető legjobbá tenni, ahogy az őszerinte működni fog. Ha szerintem működni fog az, hogy pl úgy szokok le a dohányzásról, hogy mindig amikor rá akarok gyújtani fejenállok 10 percet, akkor ne jöjjön nekem senki azzal, hogy “de a nikotintapasz sokkal jobban működik”. És ha én a fejenállásban hiszek, akkor mivan??? Bezzeg, majd ha sikerül leszoknom, te is fejenállsz bőszen, abban biztos vagyok. Persze neked nem fog működni, mert te nem hiszel benne, te majd csak azért csinálod mert “már másnál működött”. Talán, esetleg, nem lenne jobb megtalálni azt, amiben te, saját magad hiszel? Ragaszd a nikotintapaszokat ahova akarod, fütyüld el az Aranyesőt Bódiguszti módra minden alkalommal mikor rágyújtanál, vagy mittudomén, csak tegyél valamit végre. És figyu, ha neked működik a te módszered, hidd el, a végén örülni fogok a sikerednek. Csak egyszer, egyetlenegyszer érném meg, hogy más is örül a többiek sikereinek, máris jobbá tennénk egy picit a világot. Én mindenesetre megpróbálom.