Érzelmileg unintelligens generáció...?

Először egy kicsit tudományosan arról, amit mostanában egyre gyakrabban tapasztalok az életem minden területén, bárhol ahol emberekkel találkozom és beszélek. Tehát mindenhol. Hogy az emberek érzéketlenek. És ez nem vicc. Tényleg azok. Nincs bennük sem tapintat, sem a másik félre való gondolas képessége, csak a végtelen önzőség. Ennek sokszor okai is vannak (akár gyermekkorban, családban keresendőek, persze ez a mai őrült világban és szétzilált családoknál és rohanó törtető életünkben nem is szokatlan, de sajnos ettől még szomorú, és nem használható fel kifogásnak a felnőtt életben), ez persze nem menti fel az érzéketlen tuskókat az érzéketlen tuskóságuk alól, de talán megmagyarázza, hogy tényleg, komolyan képtelenek felfogni hogy mit okoznak ezzel egy másik embernek. Régen is így volt ez, csak nem tudták megmagyarázni mi is ez, és elkönyvelték "férfias keménység"-nek, vagy "zárkózott"-ságnak. A sikeres partner – és társas kapcsolatok előfeltételei között szerepel a gyermekkorra jellemző szülőkhöz-kötődés erős szálainak meglazítása, a tőlük való érzelmi szeparáció, függetlenedés, illetve a kapcsolat felnőttes jellegűvé alakítása. De ki szól a fiúknak, hogy véget ért a gyermekkor? Régen ezt a célt szolgálták a különböző vallási rituálék. Keresztényeknél a bérmálkozás, a zsidóknál a bar micvo, még az indiánoknál is megvoltak a gyermekkort véglegesen lezáró ünnepségek. Ez a kérdés sajnos a mostani generációt, a fiatal felnőttekek és a most középkorúakat érinti, hisz ők azok akik aktívan részt vesznek (illetve vennének, ha tudnák hogyan kell) a társadalomban, társas kapcsolatokat és párkapcsolatokat szeretnének kialakítani, de nem megy... Egyszerűen sok embernek nem megy. Mégpedig azért, mert képtelen rá. Az elmúlt évtizedek férfijainak sajnos nem szólt senki, hogy ideje lenne felnőniük, így érzelmileg kényelmesen benne ragadtak a gyermekkorban. Miért is jönnének ki onnan, hisz így mindenért másokat lehet hibáztatni, nem kell semmiért sem felelősséget vállalni, lehet a hölgyeket ugráltatni, el lehet várni a kényeztetést anélkül, hogy ezért bármit is adniuk kellene cserébe. Sőt, még sok esetben az anyagi biztonságot is a nőktől lehet elvárni... Az érzelmi intelligencia csak napjainkban vált divatos témává, mivel (brit tudósok :) na jó nem, de tényleg, igazi tudósok) felismerték, hogy az életben, a munkában és a társas kapcsolatokban, párkapcsolatokban való helytállás szempontjából az IQ mérések nem bizonyultak kellően eredményesnek. Kiderült, hogy az eredményesség, a siker nem pusztán a szellemi rátermettség, az értelmesség függvénye. Igen sok magas intellektusú ember nehezen boldogul az élet dolgaiban, főleg az emberi kapcsolatok világában, és magányosan, macskák és könyvek között vénül meg (macskák = társaságra vágyik csak az emberekkel nem tudja ezt az igényét kielégíteni mert nem képes rá). A felnőttek egy része elveszíti (vagy sosem alakítja ki) az érzelmek spontán kifejezésének képességét, rideggé, érzéketlenné, ún. érzelmi analfabétává válnak. Mások megrekednek a kontroll nélkül kirobbanó elemi érzések gyermeki szintjén (hány ilyet ismerek...). Fogadni mernék, hogy mindenkinek van olyan férfiismerőse, aki hatalmas lexikális tudással rendelkezik, esetleg egy vállalat vagy valamilyen csoport vezetője, mégis amikor nem talál valamit, vagy szerettei/beosztottai nem úgy cselekszenek, ahogyan ő azt elvárja, azonnal hisztizni, ordítani kezd, mint egy pávián. Úgy viselkedik, mint egy 3 éves, aki nem kapja meg a játékát. Sok ember fel se fogja élete végéig, hogy mennyire fontos, hogy minden szinten felnőttek legyünk. A fizikai érettségünkről automatikusan gondoskodik a szervezetünk. A mentális érettségünkkel - igaz csak úgy, ahogy -, de mégiscsak az iskolarendszer foglalkozik. De mi a helyzet az érzelmi testünkkel? Miért van az, hogy az utóbbi időben oly sokan felejtenek el felnőni ezen a szinten, és éppen ezért képtelenek érzelmi elkötelezettség vállalására?

Az érzelmi intelligencia szintjének megállapítására az alábbi kategóriákat alakították ki:

Az érzelmi intelligencia hiányának szintjei:

·         az érzelmi dermedtség szintje (= se kép se hang, ő maga se tudja mivan, megfogalmazni meg pláne)

·         az érzelmek testi megjelenésének szintje (= fizikai tünetek, de beszélni még mindig nem tud róla)

·        kirobbanó, kavargó érzések megélésének szintje (= kitör, majd visszavonulva baljós csendbe burkolózik, hozzá se lehet szólni)

Az érzelmi intelligencia szintjei:

Ø     az érzések differenciált átélésének szintje

Ø     ok és okozati összefüggések megjelenésének szintje az érzelmi életben

Ø     együttérzésre, empátiára való képesség szintje

Ø   csoportok érzéseinek megértése és befolyásolásának szintje (szerintem ilyen férfi már nincs J )

Az érzelmi intelligencia, az érzékeny tisztánlátás alapját jelenti annak, hogy valaki megtanuljon érzelmileg intelligensen és éretten viselkedni.

Ennek egyik (akár önös) érdeke is lehet, hogy a felszínre nem jutó, a viselkedésben meg nem jelenő érzések nem tűnnek el nyomtalanul. Ezek az érzések más formában felbukkannak, leggyakrabban testi tünetek formájában jelentkeznek. Érthetetlen fejfájások, gyomorpanaszok és emésztési zavarok, ok nélküli rosszullétek, végtagfájdalmak stb. jelentkeznek. Ha orvoshoz fordulnak velük, akkor általában nem derül ki semmilyen kiváltó ok. Az érzelmi problémával való foglalkozás, a nyílt beszéd ugyanakkor a tünetek megszűnését eredményezi. Idáig sajnos nem sokan jutnak már el, hamarabb kapnak valami tényleges betegséget az elhúzódó tünetek eredményeképpen.

Az egészséges lelki fejlődés során több lépcsőfokon keresztül megtanuljuk az érzéseket is. A robbanásszerű, kavargó érzések szintjén az érzelmi tudatosság még hiányzik. Vannak emberek, akik igen erős érzéseket élnek meg, de ezek úgy jönnek kiszámíthatatlanul, mint a vihar, és a legtöbbször zavaróan hatnak (mind rájuk, mind a környezetre). Az ilyen robbanásszerűen jelentkező érzések általában az erős düh vagy félelem, de előfordul, hogy az illető nem tudja megkülönböztetni az érzéseket egymástól, csak óriási feszültséget érez, és "ölni tudna". A kiváltó okokkal sincs mindig tisztában, csak valami “felidegesítette”. Ez a jelenség jól látható és könnyen felismerhető, a közvetlen környezet részére gyakorlatilag “kikerülhetetlen” kirohanásokból és egyéb látványos düh-elemekből áll. Sokan azt gondolják, hogy ez egy természetes sajátosság, hiszen sok ember van ezen a szinten. (ez a “férfias düh”... aha, sztem inkább éretlen hangos vergődés a sajnálatos tényben, hogy a hangos káromkodáson kívül nem sokat tudnak tenni a megoldásért)

Amikor már képesek vagyunk arra, hogy viszonylag pontosan megértsük érzelmeinket, akkor többnyire azt is értjük, hogy mi váltotta ki őket. Ezután jön az empátia képessége, ami az érzelmi tudatosság csaknem legmagasabb szintje. Lényegében arról van szó, hogy megérzéseinkre, intuícióinkra alapozva megéljük azt, amit a másik érez. Az intuíció bár rendkívül értékes megismerési mód, nem feltétlenül pontos. Akkor válik igazán kinccsé ez a képességünk, amikor megtanuljuk ellenőrizni az általa megszerzett információt. Így megtanuljuk, hogy mikor higgyünk a megérzésünknek. Ilyen egyszerű ez, de évek tanulási folyamata. Vagyinkább évtizedeké. 

A csoportok érzéseinek megértése és befolyásolása az érzelmi tudatosság legmagasabb szintje – az interaktivitás szintjének is nevezik. Az interaktivitás azt jelenti, hogy nemcsak arra vagyunk képesek, hogy pontosan felismerjük mások érzelmi állapotait, hanem arra is, hogy valamit kezdjünk velük. És ez lenne itt kérem a lényeg. Hogy felismerjük, és valamit kezdjünk velük. Lehet ez az, hogy egyszerűen csak nem rúgsz többet az amúgy is földön fekvőbe. Vagy felismered, ha kellemetlen valakinek egy szituáció, ezért nem teszel rá még egy lapáttal a rossz érzésére. Ilyen egyszerű dolgokon le lehet mérni, hogy valaki mennyire áll magasan az érzelmi IQ létráján. Ha fejlett empátiával rendelkezünk, akkor jól értjük, hogy mások mit éreznek, mennyire erősek az érzéseik, és emellé már csak egy kis intelligencia kell, hogy ezt úgy is reagáljuk le, hogy nem bántjuk meg a másikat, vagy neadjisten még segítünk is neki valamilyen módon, pusztán az empatikus készséggel átvett érzéseire alapozva. (szerintem ezt csak nők értik... de tényleg). Szerelmi dolgokba direkt nem megyek bele. Többnyire sajnos a nők vannak magasabb szinten, részben alkati adottságokból adódóan is (érdeklődéssel vegyítve, ez a témakör gyakran a férfiaknál teljes elutasításba ütközik), részben az evolúció az empátiát a nőknek nagyobb kanállal osztotta.  Ráadásul tudjuk hogy a méltóság törékeny dolog, ha lábbal tiporják aligha marad meg épségben. Minden körülmények között törekednünk kell arra, hogy tiszteletben tartassuk önmagunk, ugyanakkor a másik számára is biztosítsuk ezt. Megoldást sajnos nem tudok, maximum szépen kérem: férfiak, nőjetek fel. 

Most a szívügyekbe inkább bele sem megyek már, mert az még kb egy kisregény lenne. 

Folyt. Köv. 


Utólagos kiegészítés. Elolvasta a kis fenti irományomat egy - megítélésem szerint - normális mértékű EQ-val megáldott férfi kollegám (full respekt), és a következő kommentet fűzte hozzá, idézem: " voltak kifejezetten jó gondolatok benne (pl az egyik " szülőkhöz-kötődés erős szálainak meglazítása, a tőlük való érzelmi szeparáció, függetlenedés, illetve a kapcsolat felnőttes jellegűvé alakítása. " ) Szerintem még sem lett egy 'balanced discussion'.  Sok benne a nemi sztereotípia meg az általánosítás. Nagyon hiányzik nekem a másik nézőpont. Nagyon határozottan képviseled a véleményedet, de nem esik semmi szó arról, hogy vajon miért alakult ez így ki, akik máshogy látják, hogy látják mi a véleményük, esetleg némi önvizsgálat? Úgy kéred számon az empátiát, hogy ebből a cikkből teljesen hiányzik.." -- igaza van, belátom. Azonban ez az én szubjektív írásom, és bár objektíven látom, hogy a kis írás tényleg egyoldalú, de most ez van. :)