Macskaköves úton saját magad felé....

Fene gyorsan repül az idő. Tegnap még karácsony volt. Mikor vársz valamit, úgy érzed sose jön el, aztán mikor vége, hirtelen megint karácsony van, vagy ami még rosszabb, egy újabb szülinapod jön el. Nekem is mindjárt. JÉZUSMÁRIA. Naszóval, Az utóbbi időben, vénülő fejemmel, sok és sokféle pofáraesés után elkezdtem keresni a kis saját utamat. Nem úgy van ez ám, hogy eldöntöd és holnaptól horoszkóp meg fengsui, egyszerűen érzed, hogy nem jó és meg kellene találnod hogy mi az ami jó, de egyáltalán, azt sem tudod mit szeretnél. Nagy mérföldkő az, amikor tényleg igényed lesz változtatni. Enélkül meg amúgy sem megy. Sima elhatározással - saját, egyéni véleményem szerint - nem, vagy csak nagyon nehezen lehet változtatni. Ha nincs igazi belső igényed arra pl hogy lefogyj, csak külső elvárásoknak akarsz megfelelni, sose fogsz lefogyni. Nem lesz kitartásod ugyanis. Ha nincs belülről jövő igényed arra, hogy minőségi változtatásokat eszközölj az életedben, sose fogsz. Akkor sosem lesz elég az elhatározás magában. Iszonyú sok bölcsességet olvasgattam az utóbbi időben, várva, hogy melyiknél jön el a megvilágosodás. Van amelyikkel egyetértesz és igaznak vélsz, de mégsem érzed azt, hogy "igen, ez az, hozsánna, mostantólmindenmásképplesz, megvan az út, köszi Coelho". 

Még a legnagyobb lelkesedést is letöri, mikor úgy érzed, hogy hónapokig csak állsz egyhelyben, és tekingetsz bután körül, zajlik körülötted az élet, telik az idő, de te nem jutsz egy méterrel sem közelebb semmihez ami majd megváltást hoz és a hőn áhított Nap körüli pályára állít, és onnantól rockandroll. És akkor hirtelen, valahogy, valamitől leesik, hogy bár úgy érzed, hogy egy helyben álltál, igazából marha sokat változtál. Csak a saját példámat tudom felhozni. Sosem (értsd: SOHA az életemben) nem álltam ki magamért. Sértéseket, ellenvéleményeket, bántásokat lenyelni, mindezeket tökélyre fejlesztettem , mert "te legyél az okosabb", "ne szólj vissza, te vagy a fiatalabb", "hagyd rá, nem éri meg"... Ezek az emberbe nevelt okosságok nagyon veszélyesek ám. Ezeket a nagymamám és anyukám be is tartotta, és ezáltal mást se hallottam egész gyerekkoromban. Ami nem volt belekalkulálva a sztoriba (nyilván hisz nem is lehet ezt végiggondolni, azonfelül egyértelmű, hogy tudom, hogy mindent a lehető legjobb szándékkal próbáltak nekem megtanítani, és respect és love you mom), hogy én egy másik világban kell majd érvényesüljek ha felnövök. Felnőttem, és sajnos azzal a belémnevelt reflexszel, hogy "ne szólj vissza, te vagy az fiatalabb/idősebb/okosabb/akármilyenebb", sikerült egy olyan felnőtt személyiséget kialakítanom, aki folyamatosan meg akar felelni az elvárásoknak, azonban sosem mondja meg ha valami bántja, aki sosem szól vissza ha megbántják, ha keresztbetesznek, és évekig képes csöndben tűrni ha valami nem tetszik neki. Beletartozik ebbe az apró dolgoktól (valaki elédtolakszik a sorban és nem szólsz rá), a párkapcsolati dolgokon át az életedet direktben befolyásoló, akár sorsfordító igazságtalanságokig minden (amikor egy dilettáns ostoba liba aki egészen konkrétan 2 napja az új főnököd, gyorsan felméri hogy veszélyezteted a pozícióját - mer neked van agyad -, ezért valami mondvacsinált, viszont annál degradálóbb indokkal kirúgat). Maximum amikor már nagyon tele van a kiscsizma, akkor fogja magát és csendben arrébbmegy, új meló, új város, új ország... 

Másokért mindig kiálltam ha igazságtalanságot láttam, magamért soha. Hogy miért? Talán legbelül fél az ember, hogyha ki meri mondani amit gondol, kiállva ezzel magáért, akkor kevésbé vagy egyáltalán nem fogják szeretni, elveszít olyanokat akik fontosak neki, vagy neadjisten megkockáztatja a másik életében betöltött szerepét.  Ha véleménye esetleg a többiekével ellentétes akkor kevésbé szerethető lesz azáltal, ha konfrontáloódik. De rá kell egy idő után jönni,  hogy a meghátrálás  nem mindig jó megoldás, mert így csak ide-oda csapódik  az ember lánya. És hogy a saját magad háttérbe szorításáért és az indulataid visszatartásáért az önbizalmaddal kell fizetned...

És amíg ezen az útkeresés főágon agyaltam, tulajdonképpen észrevétlenül eljutottam egy mellékágra, ami annak a tudásnak a megszerzése volt, hogy hogyan álljak ki magamért magamban forrongás helyett, és hogyan és mikor mondjam meg, amikor nem tetszik valami. Néha hangosan, néha kiabálva. Máskor csendesen vagy egyszerűen szavak nélkül...

Először biztos csodálkoznak a körülöttem lévők, akik megszokták a régi elfogadó, konfliktuskerülő énemet, de meg fogják szokni, hogy ez is én vagyok, lesznek akiknek nem tetszik, erre is fel vagyok készülve, de nyilván lesznek olyanok is, akiknek ez bejön majd. Azt tapasztaltam, hogy az első, a leges legelső magadért kiállás után megnő az önbizalmad és egyre könnyebb lesz, míg végül észre sem veszed, hogy magad adod. Például tudok határozott nemet mondani, nem törődve azzal, hogy ezért esetleg megsértődnek rám? Nem. De rájöttem, igazi belső igényem van hogy megváltoztassam ezt, és dolgozom rajta. Erőltetnem kell, mert egyelőre ellentétes a berögződéseimmel az, hogy ne mondjak igent akár egy olyan kérésre is amiről már a kérés pillanatában tudom, hogy nem akarom. Már tudom, hogy szükséges ezt megtanulnom, és hogy menni fog. Egyszerűen azért, mert joga van mindenkinek nemet mondani anélkül, hogy bűntudatot érezne miatta. Így nekem is. Nyilván az arany középút a cél az üveges szemmel bámulás és a minden apróságért hisztizés között, de hiszem, hogy már az első lépések is kifizetődnek.

Azt hiszem, hogy ez volt az utóbbi hónapok harcának az (egyik) értelme, legalábbis ami eddig kiderült. Kíváncsian várom, hogy mit hoz még az ár.

"...The future's uncertain

Just like yesterday

Memories of heaven

Can be taken away

You know, time flies

And the rebels, one day, they all go quiet..."

Bárcsak...?

Egy ausztrál ápolónő Bronnie Ware végstádiumban lévő betegeit arról kérdezte, hogy mik azok a dolgok, amiket máshogy csináltak volna az életükben, azaz, így a halálhoz közel miket bánnak a leginkább.

A haldoklók elmondásai alapján Bronnie a következő öt megbánást tartja a leggyakoribbnak:

1. Bárcsak lett volna bátorságom a saját életemet élni, nem pedig a mások elvárásainak megfelelni.
A halál torkában a legtöbben azt bánják, hogy úgy érzik, nem is a saját életüket élték, sokkal inkább mások elvárásai szerint cselekedtek. Sokan az álmaik felét sem teljesítik be, és közben tudják, hogy mindez csak az ő döntéseik következménye. Ez az egyik legnagyobb szembesülés.

2. Bárcsak ne dolgoztam volna olyan sokat.
A nővér elmondása szerint ez a mondat szinte minden férfi betege szájából elhangzott. A legtöbben azt bánták a férfiak közül, hogy a munkájuk elvette az időt a családjuktól, a gyermekeiktől. Sajnálták, hogy nem töltöttek több időt a szeretteikkel.

3. Bárcsak lett volna bátorságom az érzéseim kimutatására.
Több haldokló is úgy érezte, hogy az élete középszerű volt, és közel sem teljes, mivel sok esetben nem volt hű a saját érzelmeihez, és nem is kommunikálta jól azokat. A ki nem mondott dolgok pedig sokaknál vezettek betegséghez.

4. Bárcsak ne hanyagoltam volna el a barátaimat.
Az ápolónő „kutatásából” az is kiderült, hogy mindenki hiányolja az élet végén a barátait. Sokan csak ekkor veszik észre, hogy mennyire lekötötte őket a saját életük, és kiket veszítettek el maguk mellől közben.

5. Bárcsak megengedtem volna magamnak, hogy boldogabb legyek.
Bronnie szerint sokan csak életük végén ismerik fel, hogy a boldogság is választás kérdése. Miközben egész életükben boldogságra vágynak, nem tesznek érte, helyette beleragadnak a középszerű megszokásba, mind érzelmi, mind fizikai síkon. Pedig nem érdemes félni a változástól, ha közben a boldogságunkat szalasztjuk el.

Szükségünk van azokra a pillanatokra, amikor rádöbbenünk, valami nincs rendben velünk, valami hibádzik, nem vagyunk tökéletesek, nem vagyunk bűntelenek. A bűn pillanatai, a megbánás pillanatai, azok a pillanatok, amikor önbecsülésünk alábbhagy, amikor kínzóan elégedetlenek vagyunk magunkkal - mindez elengedhetetlen a fejlődésünkhöz és ahhoz hogy előrefelé haladjunk az életünkben. Minden változás, ami előnyünkre válik, igenis fontos mérföldkő az életünkben, legyen az bármilyen apró, vagy éppen nevetséges.

Úgy látszik ez a listák bejegyzése lesz, de pont ehhez kapcsolódik. Egy nagyon kedves barátnőmtől kaptam nemrég egy linket, és ez pont arról tartalmaz egy listát, hogy ezeket a megbánásokat elkerülendő, miket kellene tenni a boldogságért. Illetve abbahagyni, de a lényegen nem változtat. Szóval gondoltam a fő gondolatait lefordítom, hátha másnak is hasznára lehet. Tehát: 30 dolog amit mindenképpen mindenkinek abba kéne hagynia:

1: Ne töltsd az idődet a nem megfelelő emberekkel

2: Ne fuss el a problémáid elől

3: Ne hazudj magadnak

4: Ne szorítsd háttérbe a saját igényeidet

5: Ne próbálj valaki lenni, aki nem vagy

6: Ne ragaszkodj mindenáron a múlthoz

7: Ne félj, hogy hibázol

8: Ne büntesd magad a múltban elkövetett hibáidért

9: Ne akarj boldogságot vásárolni

10: Ne kizárólag másoktól várd a boldogságodat

11: Ne akarj tökéletes lenni

12: Ne gondold, hogy nem vagy még készen

13: Ne ugorj bele kapcsolatokba rossz indokokkal

14: Ne utasíts el kapcsolatokat, csak mert a régiek nem működtek

15: Ne akarj másokkal versenyezni

16: Ne légy féltékeny másokra

17: Ne panaszkodj, és ne sajnáld magad

18: Ne irigykedj

19: Ne hagyd, hogy mások lehúzzanak a saját szintjükre

20: Ne pazarolj időt arra, hogy magyarázod a bizonyítványod másoknak

21: Ne csináld újra és újra ugyanazt a dolgot szünet nélkül

22: Ne hanyagold el az apró pillanatok örömét

23: Ne akard hogy a dolgok körülötted tökéletesek legyenek

24: Ne a legkönnyebb utat válaszd mindig

25: Ne csinálj úgy, mintha minden rendben lenne, amikor nincs

26: Ne hibáztass másokat a saját bajodért

27: Ne akarj mindig mindenkinek a minden lenni

28: Ne aggodalmaskodj folyton

29: Ne arra koncentrálj amit nem akarsz hogy megtörténjen

30: Ne legyél hálátlan

Az eredeti cikket itt találjátok: Eredeti cikk (angolul) Aki tud angolul, mindenképpen érdemes elolvasgatni. Én már próbálkozom a pontok megvalósításával...

Továbbá elkezdtem egy nyolc hetes intenzív edzéstervet diétával nagyjából másfél hete, de erről majd legközelebb.