Fene gyorsan repül az idő. Tegnap még karácsony volt. Mikor
vársz valamit, úgy érzed sose jön el, aztán mikor vége, hirtelen megint karácsony van, vagy
ami még rosszabb, egy újabb szülinapod jön el. Nekem is mindjárt. JÉZUSMÁRIA.
Naszóval, Az utóbbi időben, vénülő fejemmel, sok és sokféle pofáraesés után
elkezdtem keresni a kis saját utamat. Nem úgy van ez ám, hogy eldöntöd és
holnaptól horoszkóp meg fengsui, egyszerűen érzed, hogy nem jó és meg kellene
találnod hogy mi az ami jó, de egyáltalán, azt sem tudod mit szeretnél. Nagy
mérföldkő az, amikor tényleg igényed lesz változtatni. Enélkül meg amúgy sem
megy. Sima elhatározással - saját, egyéni véleményem szerint - nem, vagy csak
nagyon nehezen lehet változtatni. Ha nincs igazi belső igényed arra pl hogy
lefogyj, csak külső elvárásoknak akarsz megfelelni, sose fogsz lefogyni. Nem lesz kitartásod ugyanis. Ha nincs belülről jövő igényed arra, hogy minőségi
változtatásokat eszközölj az életedben, sose fogsz. Akkor sosem lesz elég az
elhatározás magában. Iszonyú sok bölcsességet olvasgattam az utóbbi időben,
várva, hogy melyiknél jön el a megvilágosodás. Van amelyikkel egyetértesz és igaznak vélsz, de
mégsem érzed azt, hogy "igen, ez az, hozsánna, mostantólmindenmásképplesz,
megvan az út, köszi Coelho".
Még a legnagyobb lelkesedést is letöri, mikor úgy érzed, hogy hónapokig csak állsz egyhelyben, és tekingetsz bután körül, zajlik
körülötted az élet, telik az idő, de te nem jutsz egy méterrel sem közelebb
semmihez ami majd megváltást hoz és a hőn áhított Nap körüli pályára állít, és onnantól rockandroll. És akkor
hirtelen, valahogy, valamitől leesik, hogy bár úgy érzed, hogy egy helyben
álltál, igazából marha sokat változtál. Csak a saját példámat tudom felhozni.
Sosem (értsd: SOHA az életemben) nem álltam ki magamért. Sértéseket, ellenvéleményeket,
bántásokat lenyelni, mindezeket tökélyre fejlesztettem , mert "te legyél
az okosabb", "ne szólj vissza, te vagy a fiatalabb", "hagyd
rá, nem éri meg"... Ezek az emberbe nevelt okosságok nagyon veszélyesek
ám. Ezeket a nagymamám és anyukám be is tartotta, és ezáltal mást se hallottam
egész gyerekkoromban. Ami nem volt belekalkulálva a sztoriba (nyilván hisz nem
is lehet ezt végiggondolni, azonfelül egyértelmű, hogy tudom, hogy mindent a
lehető legjobb szándékkal próbáltak nekem megtanítani, és respect és love you
mom), hogy én egy másik világban kell majd érvényesüljek ha felnövök.
Felnőttem, és sajnos azzal a belémnevelt reflexszel, hogy "ne szólj
vissza, te vagy az fiatalabb/idősebb/okosabb/akármilyenebb", sikerült egy
olyan felnőtt személyiséget kialakítanom, aki folyamatosan meg akar felelni az
elvárásoknak, azonban sosem mondja meg ha valami bántja, aki sosem szól vissza
ha megbántják, ha keresztbetesznek, és évekig képes csöndben tűrni ha valami
nem tetszik neki. Beletartozik ebbe az apró dolgoktól (valaki elédtolakszik a
sorban és nem szólsz rá), a párkapcsolati dolgokon át az életedet direktben befolyásoló, akár sorsfordító
igazságtalanságokig minden (amikor egy dilettáns ostoba liba aki egészen konkrétan 2
napja az új főnököd, gyorsan felméri hogy veszélyezteted a pozícióját - mer neked van agyad -, ezért valami
mondvacsinált, viszont annál degradálóbb indokkal kirúgat). Maximum amikor már
nagyon tele van a kiscsizma, akkor fogja magát és csendben arrébbmegy, új meló, új
város, új ország...
Másokért mindig kiálltam ha igazságtalanságot láttam,
magamért soha. Hogy miért? Talán legbelül fél az ember, hogyha ki meri
mondani amit gondol, kiállva ezzel magáért, akkor kevésbé vagy egyáltalán nem
fogják szeretni, elveszít olyanokat akik fontosak neki, vagy neadjisten megkockáztatja
a másik életében betöltött szerepét. Ha
véleménye esetleg a többiekével ellentétes akkor kevésbé szerethető lesz
azáltal, ha konfrontáloódik. De rá kell egy idő után jönni, hogy a meghátrálás nem mindig jó megoldás, mert így csak ide-oda
csapódik az ember lánya. És hogy a saját magad háttérbe szorításáért és az indulataid visszatartásáért az önbizalmaddal kell fizetned...
És amíg ezen az útkeresés főágon agyaltam,
tulajdonképpen észrevétlenül eljutottam egy mellékágra, ami annak a tudásnak a megszerzése
volt, hogy hogyan álljak ki magamért magamban forrongás helyett, és hogyan és
mikor mondjam meg, amikor nem tetszik valami. Néha hangosan, néha kiabálva.
Máskor csendesen vagy egyszerűen szavak nélkül...
Először biztos csodálkoznak a körülöttem lévők, akik
megszokták a régi elfogadó, konfliktuskerülő énemet, de meg fogják szokni, hogy ez is én vagyok, lesznek akiknek nem tetszik, erre is fel vagyok
készülve, de nyilván lesznek olyanok is, akiknek ez bejön majd. Azt
tapasztaltam, hogy az első, a leges legelső magadért kiállás után megnő az önbizalmad és egyre könnyebb lesz, míg
végül észre sem veszed, hogy magad adod. Például tudok határozott nemet mondani,
nem törődve azzal, hogy ezért esetleg megsértődnek rám? Nem. De rájöttem, igazi
belső igényem van hogy megváltoztassam ezt, és dolgozom rajta. Erőltetnem kell,
mert egyelőre ellentétes a berögződéseimmel az, hogy ne mondjak igent akár egy
olyan kérésre is amiről már a kérés pillanatában tudom, hogy nem akarom. Már
tudom, hogy szükséges ezt megtanulnom, és hogy menni fog. Egyszerűen azért,
mert joga van mindenkinek nemet mondani anélkül, hogy bűntudatot érezne miatta. Így nekem is. Nyilván az arany középút a cél az üveges szemmel bámulás és a minden apróságért hisztizés között, de hiszem, hogy már az első lépések is
kifizetődnek.
Azt hiszem, hogy ez volt az utóbbi hónapok harcának az (egyik) értelme, legalábbis ami eddig kiderült. Kíváncsian várom, hogy mit hoz még
az ár.
"...The future's uncertain
Just like yesterday
Memories of heaven
Can be taken away
You know, time flies
And the rebels, one day, they all go quiet..."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése