Megbánás?

Mindenkivel előfordul, hogy görgeti maga előtt a tennivalókat, elintézendőket, döntéseket, esetleg a fogyókúrát, az életmódváltást, az edzést vagy bármit. Vagy azért mert keresi az egyszerűbb megoldást, vagy mert éppen talált magának jobb elfoglaltságot, de legalábbis egy jónak tűnő indokot, hogy miért nem azt csinálja, ami már a körmére ég. Pénteken elhatározod, hogy hétfőtől fogyókúrázol. Jön a hétvége, van elég idő ráhangolódni, jó alkalom közben megnézni mi is van pontosan a fagyasztóban, az ott maradt túrótortát még holnap pont ki lehet olvasztani mert még csak vasárnap van, itt a nagy alkalom. Közben lehet filózni, hogy fogyókúra címén hétfőn még megeheted-e majd a vasárnapi ebéd maradékát, kidobni mégsem kéne. Ezt a sztorit mindenki ismeri, és sajnos folytatni is tudja.

Így halasztódik a fogyókúra is, napról napra, hétről hétre. A halogatás nem más, mint időhúzás. Hiszen mennyivel kellemesebb esténként a tévé előtt jókat enni, majd beájulni az ágyba, mint szoros időbeosztással 3-4 óránként kötelezően enni valamit, és a valami alatt nem azt érteni hogy “bármit ami a büfében épp megtetszik, mégha cukorból meg zsírból áll is kizárólag”, tévézés helyett meg biciklizni menni a gyerekkel.

De mi lehet a halogatás igazi oka?  Talán félelem, hogy leégünk önmagunk előtt, ha csődöt mond az erős jellem, és feladjuk – bármi is legyen a döntés tárgya. Félünk attól, ha nem sikerül. Félünk mások véleményétől, de alapvetően nem is igazán tudunk azonosulni a cél gondolatával, hiába érezzük, hogy már nem halogatható, mert napról napra tovább romlik a helyzet, tovább hízunk, egyre rosszabb bármiben is vagyunk és bármit is kívánunk megváltoztani.

Túlzottan nagy kihívás lenne pont MOST (értsd bármikor, amikor nincs kedvünk, lelkierőnk stb) fogyókúrázni, amikor kánikula van, amikor túl hideg van, nagy a hajtás, épp festés van a konyhában ezért nehéz főzni, meg amúgy is most kezdi a gyerek az iskolát és stressz van, még nincs menza ezért amúgyis főzni kell, meg jön az a céges utazás még jövő héten amikor kötelező lesz elmenni a partnerekkel vacsorázni, akkor már addig minek kezdjem el, és a többi.

Vajon szükségünk van arra az feszültségre, amit az utolsó pillanatig halogatott döntés és cselekvés okoz, hogy már önmagunk előtt is szégyenkezve belevágjunk végre abba amit oly régóta tolunk magunk előtt, jelen példa okán a fogyókúrába?? Vagy pont egy külső erő kell ami meglendít? Lehet az egy rémisztő orvosi lelet, vagy esetleg egy gúnyos beszólás egy cingár bolti eladótól (ilyen méretet nem tartunk...), vagy bármi, rajtad akár kívülálló ok ami egyszer csak lelök a csúszdán aminek a tetején ücsörögtél eddig bután tekingetve körbe, és a csúszdán már nem lehet megállni, csak az alján. Ott már végig kell csinálni, mégha sajtreszelő is van a csúszda közepére erősítve... Nem tudom.

Valahogy könnyebb másra fogni, mert eddig mindig megúsztuk a tényleges fogyókúrázást azzal, hogy a párunk és a család utolsó percben azt mondta, „én így is szeretlek”, meg hogy “minek fogyókúrázol, jó vagy te így is” meg “jó hát van rajtad pár kiló de az még belefér/nem vagy már 18 éves/mit vársz már szültél két gyereket, örülj hogy egyáltalán így nézel ki/majd leadod”.

És ha végül nagy nehezen egy hétfő reggel el is kezded, még mindig ott van a mindig visszatérő mumus, hogy feladod. Mert megint hétvége van, meg amúgy is ettél egy fagyit és akkor mára már mindegy, na akkor már erre a hétre is mindegy, a franc majd hétfőn újrakezdem. És ilyenkor jön a bűntudat. A bűntudat nagyon szar. Bármi legyen is az oka, legyen bár valami amit magad ellen, vagy más ellen követtél el vagy pont hogy hagytál ki amikor ott volt az alkalom. És az idő csak megy. Hónapok-évek mennek el semmittevéssel mindenki életéből. És a végén ott marad a megbánás, ha végül tényleg semmit sem csináltunk. Hogy éveket pazaroltunk el abból az egyből az életünkben, ami tényleg véges, az időnkből. Pedig lehetett volna sokkal szebb/jobb/vékonyabb/boldogabb. Hogy mondhattam volna, hogy csinálhattam volna másképp, vagy egyáltalán csinálhattam volna...

De ott a végén mindig rájönnek az emberek, hogy mindez csak rajtuk múlott, senki máson. És ez a megbánás az, amit senki nem akar érezni majd amikor eljön az ideje. Ez lesz az, amit már nem lehet megváltoztatni. Most még lehet. Most még megbánhatjuk, most még megváltozathatjuk, bármi legyen is a témakör. Most még lehet jobb. Így sem tudjuk meddig tart, de a változtatásra sosem késő.

Mind emlékszünk arra, amikor kiskorunkban megharaptunk egy másik gyereket a játszótéren. Az óvónéni azt mondta, kérjünk bocsánatot, és kértünk is, de nem őszintén. Mert az, akit megharaptunk, meg is érdemelte. De ahogy idősebbek leszünk, a bajt helyrehozni nem olyan egyszerű. Ha kinősz a homokozóból, nem mondhatod csak úgy, hanem úgy is kell gondolnod. Persze, amikor felnőttek leszünk, a "sajnálom" nem egy egyszerű szó. Felnőttként nem csinálhatjuk vissza a hibáinkat, és ritkán bocsátunk meg magunknak értük. Ez jár a felnőttséggel, ettől hívhatjuk magunkat felnőttnek. De mindig jobban akarjuk csinálni, jobbak akarunk lenni. Jóvátenni a rosszat, akkor is, ha lehetetlennek tűnik. Persze a "sajnálommal" nincs mindig vége. Talán mert túl sok mindenre használjuk, fegyvernek, kifogásnak. De ha tényleg sajnáljuk, ha jókor mondjuk ki, ha úgy is gondoljuk, akkor megteszi. Ha tettekkel mondjuk el, amit szavakkal nem tudunk. Ha jókor mondjuk, a "sajnálom" tökéletes. Ha jókor mondjuk, a "sajnálom" maga a megváltás. És mivan ha későn mondjuk?

“Miért is nem mondtam meg neki akkor, mennyire szeretem...“

“Miért is nem tanultam akkor, amikor lehetett volna...“

“Miért nem kezdtem el a fogyókúrát két hónapja, az idő ígyis-úgyis elment, és most már lehetnék 10 kilóval kevesebb”  - és sorolhatnám még, biztos mindenkinek van ilyenből egy tucatnyi legalább.

Mindig azokat a tévedéseinket bánjuk meg, ahol nem hallgattunk arra a csendesen suttogó belső hangra, mert elnyomta az akaratunk, a vágyunk zaja (vagy a francia krémesé). Ahol erősebb volt az önző érdek, a könnyebbnek tűnő út. A múltba visszatekintés, a lehetséges verziók, kihagyott lehetőségek elemzése mindig nagyobb önismeretre tanít.

Én hiszem, hogy van választásunk. Mind arra, hogy tanuljunk a hibáinkból, mind arra, hogy megbocsássunk.  

Lesz még lehetőségünk arra, hogy a megbánás és megbántás fájdalma miatt már óvatosabb kalandorokként több időt adjunk magunknak egy döntés előtt, vagy tudjuk azt, hogy nekünk ennek vagy annak a dolognak a megtételéhez több bátorságra, vagy erőre van szükségünk, vagy csak simán megtudjuk, hogy mit kellett volna tennünk ehelyett vagy ahelyett, hogy mi lett volna ha... És hogy legközelebb már jól csináljuk.

Szerintem ezekből csak fejlődni tudunk. Már aki akar persze. És aki fejlődni akar és tud, az nem fogja a végén megbánni...