Boldogság

Mi a boldogság? Konstans boldogság mint olyan nem létezik. Van az öröm, a lelkesedés, a nyugodtság, a kiegyensúlyozottság… ha mindezek összessége a boldogság, ám legyen. Az én értelmezésemben a boldogság a pillanatokból áll… egy ölelés amikor hazaérsz, egy csöndes simogatás amikor elmegy melletted a Kedves, egy cinkos összenézés, egy békés lebegés a Széchenyi fürdő medencéjében vasárnap reggel, amikor tudod hogy min nevet és te is nevetsz, amikor elismerik a munkádat, amikor megdícsérnek valamiért, amikor örömet okozol valakinek, amikor váratlanul ajándékot kapsz…. ezek a boldog pillanatok.

Minden ember más és más, így az, hogy mi a fontos számunkra, csakis tőlünk függ és attól, hogy milyen nevelést kaptunk, hogy milyen értékeket látva nőttünk fel.

Egyetlen probléma közös csak: A boldogságot mindig a jövőben keressük. Álmokat dédelgetünk, tervezünk, s úgy gondoljuk, hogy majd, amikor a külső körülmények megvalósulnak, akkor maradéktalanul boldoggá válunk. A boldogságról álmodozunk, miközben belül rettenetesen szenvedünk. A boldogságunk forrása a jövőben található, de mi most vagyunk, ezért a jövőbe vetített álom és a jelen pillanata között megoldhatatlan feszültség keletkezik. Most még nincs az meg, amire vágyunk, de most szeretnénk oda jutni, ahova vágyakozunk, de ezt csak a jövő adhatja meg. Patthelyzet. Egy csomó ember ezért boldogtalan folyamatosan, mert nem ismeri fel, hogy az egyetlen valóság a most, ezért butaság ezzel folyamatosan harcolni. Mindenkinek azon kéne dolgoznia, hogy képes legyen megszeretni a jelent. Lehet, hogy elmédben elégedetlen vagy, lehet, hogy szebb, fényesebb jövőt kívánsz magadnak és tudod, hogy ezért még sok mindent kell tenned. De a valóság most van: ez az, amit magadhoz ölelhetsz: nem a visszahozhatatlan múltat és nem az elképzelt jövőt. Csak a jelent lehet élvezni, 

A boldogság döntés kérdése.  A boldogság az élet szükségszerű része, hiszen elengedhetetlen a fejlődés szempontjából. Pozitív energia, amely bármilyen apró is, sokat jelenthet számunkra. Nem jön csak úgy magától, nekünk is tenni kell érte. Szeretni kell másokat, hogy szeressenek, dolgozni, ha sikert akarunk a munkában, s adni másoknak, hogy mi is kaphassunk…

Sokan próbálták már megfogalmazni, hogy mit is jelent a boldogság, és muszáj, hogy néha mi is megfogalmazzuk, és megpróbáljuk kideríteni, hogy, hogy mitől voltunk valaha, mitől vagyunk, vagy mitől lehetünk boldogok. A rosszabb periódusokban jó néha felidézni egy régi emléket, mely pozitívan érintett, és újra vágyni az érzésre. S ez segít ahhoz, hogy új célt tűzzünk ki, hogy újra boldogok lehessünk.

Kevés az, aki elmondhatja magáról, hogy mindig boldog, de nem is kell mindig annak lenni, hiszen csak a negatív érzések után tudjuk értékelni az igazi boldogságot. De mégis kell, muszáj, hogy ez az érzés időről időre átjárjon minket, és kell, hogy értékeljünk minden egyes pillanatot, ami a boldog pillanatokat hozza el az életünkbe. És a sok boldog pillanatra visszagondolva a végén, talán majd még azt is elmondhatjuk, hogy összességében boldog életünk volt…

Speed of Love

Egy úriember megosztotta velem az elméletét nemrég, miszerint létezik a speed of love. Ami mégpedig tudományosan alátámasztva a következő: az az ideális sétálási sebesség, ami a megfelelő hölggyel a komfortérzet netovábbja, és a világ végéig tudnál menni vele, és sosem akarsz megérkezni... Nagyon ideális gondolat, mondhatnám andalító. És persze természetesen, nyilvánvalóan, létezik is ilyen. Néha. Egyszer. Persze lehet, hogy azzal az egyetlen szerencsés alkalommal, amikor beleszeretnek abba a megfelelően 100%-ig ideális nőbe. Vagy nem. Nem hiszem, hogy ha valaki megfelelő, akkor azzal ezután csak ezzel a sebességgel fogtok sétálni. Annyira kiszámíthatatlan az élet és annyi különböző helyzetet, találkozást és szituációt dobhat, hogy nem hiszek már a sablonokban és az "ideális"-ban. Mi az ideális? 195 centi, barna haj, versenyzői sportmúlt, agrármérnök? Vagy 168 centi 52 kiló, HR-es, nagy cicik, fitos orr? És? Akkor illegális lesz beleszeretni egy 179 centis szakállas úszóedzőbe? Vagy a 180 centi magas villamosvezető lányba? Meg sem adjuk az esélyt mert nem illik az előzetesen felállított keretek közé? Miért is? Persze, létezik az ideális, de szerintem azt az aktuális helyzet hozza, nem az előzetes elvárások. El kell engedni az elvárásokat, mert feleslegesek. Nem lehet valaki boldog egy -teszemfel- nála alacsonyabb, vagy fiatalabb pasival? Vagy egy olyan nővel akinek mondjuk gyereke van? Miért? Ki mondja? Nem értem, miért ragaszkodnak emberek az előre kigondolt képhez, és ha találkoznak valakivel akivel bár meglepően jó, és megvan az összhang meg a kémia, mégis engedik elmenni mert valamiért nem illik az előzetes képbe. Egyébként férfiak és nők is csinálják ezt, de az én agyam nem veszi be. Az, hogy nincs előzetesen kifinomult részletes képed, még nem jelenti azt, hogy mindegy, bármivel beéred. Inkább azt jelenti, hogy nyitott vagy, és igényes, hogy megválogatod, de előítélet nélkül, hogy kivel állsz szóba. 

Nem hiszek továbbá a sablonokban sem. Hogy csak úgy lehet sikeres kapcsolatot kiépíteni, hogy magassarkúban randevúzol, kecsesen kacagsz és véletlenül sem kérsz sört 40 fokban mert az nőietlen, nem izzadsz mert azt a nők nem csinálják, intelligensen és kacéran csacsogsz, majd a hatodik randiig nem engeded a lépcsőházadba sem (mert ugye az igazi férfi az nyilván hazavisz/hazakísér) mert hadd epekedjen a férfiállatja, ha igazán akar úgyis hív, ha meg nem akkor nyilván csak benne lehet a hiba és szüljön sünt. Nos, miután mindezeket betartottad, és szigorúan a hetedik randin adtad oda magad neki, amikor is a Cosmopolitan-ban fellelhető összes pózt bevetetted (mondjuk azért kellett a 7 randi mert addig csak nyújtottál esténként, hogy meg tudd őket valósítani, mert nyilván annyira kell még a végére a fejenálló kutyapóz mint malacnak a zsebóra), és természetesen ettől elalélt az alany, na akkor minden oké, és onnan már csak a halál választhat el... MIÉRT?!? Nem lehet papucsban sörözve szerelembe esni? Nem lehet előbb őrületeset szexelni és utána beszélgetni és rájönni, hogy érdekel a másik? Nem lehet a futópályán izzadtan rátalálni valakire? Vagy mondjuk epekőműtét után beleesni a szomszéd szobában fekvő vakbeles és normális esetben sármos, de első találkozás alatt leginkább zöld arcú fiatalemberbe?

Szerintem, ahogy idősödik az ember, csak annyit tud bizonyosan megmondani, hogy mi az, ami véletlenül sem jöhet szóba. Ami nem fér bele. És nem olyan dolgokra gondolok, hogy mondjuk 2 centivel alacsonyabb nálam. Bár lehet, hogy valakinél ez véresen komolyan kizáró ok, de az szerintem fura, inkább csak kifogás-szagú. Itt olyanokra gondolok (persze most nyilván túlzok, de lehet hogy nem) hogy szabadidejében sintértelepen dolgozik, kígyót/pókot tart a lakásában, vagy szélsőjobboldali tüntetésekre jár. Persze itt van olyan is, hogy valaki nem hajlandó olyan férfival/nővel ismerkedni, akinek gyereke van. Bár, ezügyben nem ítélek el senkit, mert én pl nem szeretnék sosem olyannal ismerkedni aki kijelenti hogy ő márpedig biztos, hogy nem akar sosem gyereket. Na ez egy kizáró ok, igen. Ezekhez viszont kötelező ragaszkodni. A kizáró okokat pontosan tudni és betartani muszáj. Ezt jelenti többek között saját magunk megismerése, és tisztelete. Ha nem, az saját magunk meghazudtolása, márpedig senki kedvéért nem szabad meghasonlani magunkkal. Azon a koron meg már túl vagyok, hogy azt gondoljam hogy én bárkit meg tudok változtatni. Pedig, mostmár tudom, hogyha nagyon akarnám, talán meg tudnám. Csak már nem akarok megváltoztatni senkit. Inkább el akarom fogadni a rossz tulajdonságait, megmutatni neki az én rossz tulajdonságaimat, és a kettőnk tulajdonságait összerakva kihozni a legjobbat. Mert mindenki megérdemli. Mindenki egyedüli és különleges. Senki sem kategorizálható be előre, hogy ideális-e vagy sem. Ha menet közben kiderül, hogy nem, az más. Mindenkinek jár, hogy pont annyira értékesnek és szerethetőnek tartsák előre is, mint amennyire saját magunkat kell annak tartani, még ha vastag is a derekunk, őszülünk vagy horkolunk. És... mindenki megérdemli, hogy előzetes korlátozások és előre - nélküle - meghozott döntések és ítéletek nélkül próbálják ki vele -  ha már...-, hogy megy-e együtt a speed of love.

Vidámpark az élet

Az élet olyan, mint a hullámvasút… Az életben egyszer lent vagyunk, aztán meg fent, tehát ha minden rossz, nem kell úgy elkeseredni, mert egy idő után már csak jó jöhet. Pánikolni a hullámvasúton sem akkor kell, amikor a lejtmenet jön, hanem ha egyszer csak elfogy a sín. - na ezt nyilván valami nálam okosabb találta ki, nem tűnik atomfizikának amúgy, csak mivel már valaki kitalálta, nekem nem kellett, tiszta haszon... 

Ebben az egész hullámvasutasdiban az az egyik legnehezebb, hogy megtanuljam, hogy lejtmenetben nem kell ész nélkül sikítozni... csak hát ez baromi nehéz. Mikor rátör az emberre pánik meg a "jajmostmilesz",  nehéz megállni hogy teli torokból ordítsál. Én alapvetően egy nyugodt példánya vagyok a női nemnek, ezért nekem lényegében az elsőszámú nehézség az, hogy kezeljem a hirtelen váltásokat. Mikor lefekszem még minden szép, aztán reggel egy olyan hírre ébredek ami hirtelen rádob a szabadesés-pályára még kávé előtt, szemüveg nélkül. Hogy biztos ne lássam, mikor kunkorodik újra felfelé a pálya íve.  Mire megszoknám fent, már zuhanok lefelé. Mire feldolgoznám a lentet, jön az emelkedés, de fent megállni nem lehet, legalábbis mióta a gravitáció a főnök... Viszont ha láttad már a kilátást fentről, mindig fentre vágysz, pedig tudod hogy ahhoz lassan kell lentről emelkedni, és utána a lefele viszont nagyon gyors lesz. Felültél, csinálod mert útközben kiszállni nem lehet, de nem tudod meddig tart a pálya. És én erre befizettem, csak tudnám minek...

Elmúlik

Egyszer egy indiai hercegnő az édesapjától kapott gyűrűvel felkeresett egy hindu bölcset.
Azt kérte tőle,hogy véssen a gyűrűbe olyan bölcsességet,mely szomorú napokon vigasztalja,a nehéz helyzetekben bátorítja,a boldog időszakokban pedig óvatosságra inti.
A bölcs pár nap múlva visszaadta a gyűrűt.
Egyetlen szót vésett bele:
ELMÚLIK.

Mikor az életben bármiféle csalódás ér, legyen az szerelmi csalódás vagy a szakmai csalódás, az egyetlen rövidtávú terv csakis a túlélés. Próbálod túlélni a - számodra - tragédiát ami történt veled és bár úgy érzed, hogy világvége van, ám a valóság az, hogy az élet nem áll meg, de a kedvedért még csak nem is hajlandó lassítani. Minden fogaskerék forog tovább, csak te nem érzed, és úgy érzed minden megállt, vége a világnak, nincs tovább.

Emlékszem, lehettem nagyjából 12 éves mikor rettenetesen szerelmes lettem a strandon egy fiúba nyári szünetben, aki nagyon menő volt, de sajnos még csak észre sem vett (akkor). Lógó orral mentem haza a strandról, de ekkor mondta nekem a nagypapám, amit akkor még nem értettem, hovatovább totális hülyeségnek tartottam, de most már tudom, hogy az egyik legnagyobb igazság amit valaha mondtak nekem:„Ne fuss olyan szekér után, ami nem vesz fel.” Hiszen mindenféle emberi kapcsolathoz két ember kell. Egyedül hiába szeretsz, ha nincs viszonzás. Egyedül hiába vagy a legjobb barátja valakinek, ha a másik fél nem az... És így tovább...

De az biztos, hogy könnyebb elfogadni, hogy véget ért egy dolog, egy viszony, egy munkahely, egy kapcsolat, ha tudod, mi történt. Ha a másik fél hajlandó arra, hogy leüljetek, és elmondja, hogy mi történt, mi volt az oka a döntésnek, akkor nagyon sokat tanulhatsz magadról. Persze csak a sokk után amit az ilyenek okoznak. Az ilyen beszélgetések – bár iszonyúan fájdalmasak -, hosszú távon sokat segítenek a romokban hever önbecsülésed visszaállításában. Enélkül viszont borzasztó nehéz, ha nem tudod mi volt az ok, csak szembesítenek a döntéssel, VAGY ami még rosszabb, ha nem is szembesítenek a döntéssel, csak észreveszed, vagy egyszer csak egy idő után elfogadod, hogy valószínűleg ez történhetett, és nem tudsz mit tenni. Ilyenkor az önbizalom hosszú időre megroppan, és emberfeletti erő kell hozzá hogy visszaépítse az ember. Nem tudom, hogy az ilyen esetekben a döntéshozó fél miért nem képes elmondani a döntését és annak okát. Bár ez is egy jel. Ilyen esetekben talán még jobb is, hogy nem tartott tovább, bármiféle kapcsolat volt is. Egy barátnőmet egy szuperül sikerült állásinterjú után valami teljesen ostoba, kamu indokkal utasították el, ami nyilvánvalóan hazugság volt... Végül rájöttünk, hogy az a főnök aki már ilyen számára tét nélküli ügyben is hazudik, valószínűleg nem is lett volna a legtisztességesebb vezető, tehát tulajdonképen még jó is hogy nem vették fel, hisz ki akar egy ilyen alatt dolgozni évekig. 

Másrészről hiszek benne, mert hinnem kell benne, és mindenkinek hinnie kell benne, hogy minden veszteség és vereség hoz magával valamilyen pozitívumot, vagy ajándékot az élettől. Enélkül a hit nélkül nem lehetne túlélni.

Persze azért vannak napok, amikor úgy érzed, nem tudsz  megmozdulni sem. Nem vagy képes elvégezni a munkádat, és semmi másra nem vágysz, csak egyedüllétre. Vannak napok amire nem is emlékszel utólag, csak homályosan dereng hogy mi történt. Van, amikor majd szétvet a düh, és a legszívesebben behúznál egy hatalmasat a másiknak, mindenkinek, az egész világnak. De lesz olyan is, amikor a szomorúság lelassít, és csak vegetálsz egész hétvégén.

Az is előfordulhat, hogy a idegesíteni fognak a barátaid, akik pedig azt sem tudják, hogyan segítsenek, hogy milyen programokat szervezzenek neked, de a frusztráltságod alkalmatlanná tesz még a szeretetük elfogadására is, és az örömre.

Ez a folyamat hosszú dolog, akár hónapokig is eltarthat. Persze alkat függő, van aki gyorsan lerázza magáról, más sokáig kínlódik. De az érzelmeket meg kell élni. Ha elfojtod őket, később bosszút állnak rajtad. De amit nem szabad elfelejteni, hogy a barátokat utólag kárpótolni kell, sőt muszáj is. A jó barátok tudják ha nehéz időszakon mégy keresztül, de elvárni tőlük, hogy mindent eltűrjenek és bármilyen undok is vagy hosszú ideig, támogassanak, nem szabad. Hálásnak kell lenni mindenért amid van, és mindenkiért aki ismer, és mégis szeret. :)  

Aztán meg ott a másik dolog, ami bár nem elvárt, de valahogy mégis mindig bejön a képbe, ez pedig az, hogy lehet, hogy valaki elhagyott, lehet hogy valaki nem szeretett, azonban lehet, hogy ez nem mindig lesz így. Egyszer majd neki is eszébe jut a két szemed, amely csak miatta ragyogott minden nap, azok az apró kis kedvességek, amiket mástól sose kapott meg, s végül rájön, hogy mit vesztett. De mire ő megtanul örülni neked, te már mástól leszel boldog. A menő kissrác a strandról is megtudta a nevem egy idő után, de akkor nekem már új szerelemtől csillogott a szemem. Igaz, hogy az is nagyjából két hétig tartott, de ez így volt jól. 

Mert minden elmúlik.

Gondolatok Valentin napra... véletlenül sem a szerelemről.

Ma délután kedvem volt írni valamiről, de fogalmam sem volt hogyan kezdjem, így megkérdeztem a csajokat miről írjak. Jöttek is az ötletek, hogy írjak a feminizmus-hímsovinizmus témaköréről. Aztán volt, aki azt mondta, hogy általánosságban az emberi-és párkapcsolatokról… Hát megpróbálom valahogy ezt ötvözni, mert mindkettő óriási téma, sokezer megjelent könyvvel, szóval lenne mit írni róluk… Elgondolkodtam kicsit, és próbálok egy aktuális lenyomatot leírni ami épp ebben a pillanatban a fejemben van ezekről. Nem lesz könnyű, lehet, hogy nem lesz szimpatikus sem néhány embernek, de ez van.

Szóval. Mi is a feminizmus. A feminizmus politikai eszme és mozgalom, amely kezdeti célja a női egyenjogúságáért való harc. Rengeteg irányzata van a legszolidabbtól a legelvetemültebbig, és erről is egész könyveket lehetne írni, hogy honnan indult, hogy alakult, a szüfrazsetteken keresztül Virginia Woolf-on át a kortárs hangadókig, akikkel meg igazság szerint már Dunát lehet rekeszteni. De lényegében azt hiszem, hogy a különböző irányzatokat a közös alaptézis tartja össze, miszerint: "A nőket, mint társadalmi csoportot, számtalan hátrányos megkülönböztetés és erőszak éri pusztán azért, mert nők." A feminizmus alapcélja tehát, hogy a nők számára is biztosítsa azokat az emberi jogokat, amelyek egy férfit megilletnek. Másképpen: a feminizmus az a radikális eszme, ami szerint a nő is ember. :) 

Hiába tagadnám, a probléma valós, hisz nőként próbálok boldogulni egy férfiközpontú társadalomban, és el kell mondanom, hogy saját bőrömön érzem hogy nem könnyű, ellenben nehéz. Bár konkrét adataim nincsenek és a statisztikáknak meg valamiért nem hiszek, biztos vagyok benne hogy az például, hogy a nők ugyanazért a pozícióért kevesebb fizetést kapnak, igaz. Továbbá egy nőnek valahogy azt érzem, hogy mindig több a feladata az életben, több kötelesség és felelősség köti mint a férfiakat. Persze nem akarom én lealacsonyítani a férfiakat, mert megvannak még az igazi férfiak is, de sajnos egyre kevesebben. Ez a metroszexuális divat szerintem agyrém, a mellkasgyantával és a szempillafestetéssel együtt amit a pasik mostanában művelnek. Egy férfi legyen férfi, izzadjon ha meleg van, állítsa be a csapot zuhanyzás után egy szál törölközőben, szereljen kazánt, annál szexibb nincs ha egy férfi Férfi. És ezt minden nő nevében mondhatom. Férfi a kozmetikai szalonban -> nem szexi. Férfi a kádban állva kazánt szerel -> agyeldobósan szexi. Nyilván mindenkinek a saját férfipéldánya az akitől elalél ha meglátja csavarhúzóval a kezében, nem a pocakos szerelőről beszélek aki szuszogva szereli a bojleredet :) 

Nos viszont, ha összeírom milyen feladatai vannak csak a család keretein belül manapság egy nőnek, elég hosszú lesz a lista. És ez a lista egyáltalán nem tartalmazza a karrier, közélet és munkahely további szerepeit:

• háziasszony, az élettér mindentudója és rendben tartója
• anya - ehhez komment sem kell
• a család lelke - azt hiszem ez is egyértelmű
• dekoratív partner, érdekes társaság, társalkodónő ha arra van szükség
• szexuális csábító
• testi-lelki-szakmai támasz
• gondoskodó, empatikus partner (ha stresszesen jön haza a ház ura)
• a szociális kapcsolatok ápolója, építője (barátok, rokonok, kollegák)
• szervező, aki mindenre emlékszik és ezekről gondoskodik (szülinapok stb)
• saját szakmai karrierjének építője (családi költségvetés fontos eleme a fizetése)
• problémamegoldó, logisztikus (hogy juttassuk el a gyereket suliból balettra)
• a jövő tervezője, stratéga (hova menjen a gyerek iskolába, mi legyen a vacsora...)

Ez a lista minden pontja már önmagában is teljes embert kíván, ehhez képest a nőknek nemcsak ezeket, de ennél sokkal több szerepet kell tökéletesen kell elsajátítani és szünet nélkül alakítani életük folyamán. 

Az evolúciós és történelmi távlatokban a nemi szerepeket a nemek közötti biológiai és fizikai különbségek miatt létrejövő munkamegosztás alakította ki. (mammutvadászat kontra bogyószedés, nyilván az erősebb ment a mammutért, a gyengébb meg harcolt a bogyókkal...) Nyilvánvalóan a munkamegosztás képezte az alapját annak, hogy jellegzetes különbségek alakultak ki a férfiak és a nők viselkedése, reakciói, személyiségjegyei között.  (a nők otthon várták erős urukat aki a kardfogú tigris zsákmányért ment, miközben csacsogtak és pletykáltak, míg a férfiak kommunikációja kimerült a stratégiai utasításokban amit egymásnak adtak a tigris elejtése érdekében, amúgy csendben ültek mert igazából halálosan be voltak parázva a tigristől, úgyhogy inkább hallgattak ;) ) Mai világunkban azonban nemek közötti biológiai különbségek jelentősége kisebb, mint valaha, ezért az egykor kialakult munkamegosztás és szerepek bizonyos pontjait is célszerű lenne újratárgyalni. Értem ezalatt, hogy bármennyire is egyetértek azzal, hogy egy nő maradjon nő, egy férfi pedig férfi, és nem hiszek abban hogy minden házimunkát pontosan meg kell osztani (jöhetnek a kövek szerencsétlen fejemre), nem hiszem hogy ez manapság minden esetben működik. A férfiak már nem kizárólagos családfenntartók, igenis szükség van a nők munkájára is, hogy egy család anyagilag fenn tudjon maradni. Ez esetben viszont, ha a nő ugyanúgy 8-9-10 órát dolgozik mint egy férfi, milyen alapon mondja a férfi este hogy fáradt, és a nő szolgálja ki? Félreértés ne essék, semmi bajom a férfi kiszolgálásával, a vacsora főzésével vagy az ágy megvetésével, sem a többi tipikus "női" munkával otthon. Ha uram és parancsolóm 10 órát húzta az igát és hullafáradtan hazaesik, tényleg öröm, ha finom vacsorát készíthetek neki. De ezt elvárni, egy dolgozó nőtől, minden nap, esetleg túlórázás után, kötelező jelleggel, na szerintem az kimeríti a hímsovinizmus fogalmát. 

A hétköznapi hímsovinizmus… jaj ez nehéz mert ez is borzalmasan szerteágazó kérdés, de lényegében a hímsovinizmus a mindennapokra vetítve a párkapcsolati erőszaknak az a formája, amelyet még nem nevezünk annak. Igazából ez annyit jelent összefoglalva, hogy „Jó asszonynak hallgass a neve.” Én a párkapcsolati erőszakról meg a családon belüli erőszakról itt most nem is kívánok szót ejteni, mert az is egy akkora témakör hogy nemhogy a végét nem látom, de az elejét sem.

Olyan pasi, aki explicit ki meri jelenteni, hogy „minden nő kurva” viszonylag kevés van. Persze, mindannyian hallottuk ezt már megkeseredett szerencsétlen pasik szájából mikor éppen szerelmi bánat gyötri őket, de alapvetően kevesen hiszik és vallják ezt a nézetet teljes mellszélességgel. Illetve szerencsére (szerintem) nem túl sok férfi hangoztatja teli torokból, konkrétan kimondva, hogy a nők kevesebbet érnek a férfiaknál, a nők csak megdugni illetve mosni-főzni-takarítani jók, és a nőket, ha rászolgáltak, akár nyugodtan meg is lehet ütni, netán ha kiprovokálják, sőt (és ilyet viszont hallottam már) némelyik "kimondottan igényli a verést", és a leszbikus-szőröslábú-löttyedtseggű-zsíroshajú-kielégítetlen-magányos-harcos feministák pedig fogják be és keressenek maguknak egy normális pasit aki megdugja őket, és attól majd megnyugszanak.

Ez egy alapjaiban elb.szott nézet. Mert bár egyetlen elkötelezett harcos feministát sem ismerek, nem hiszem hogy mindegyik leszbikus lenne szőrös lábbal. Aztán meg, a férfiak gyengesége miatt igenis sokszor kénytelenek felvenni a nők az irányítás fonalát. Hogy messzebbre ne menjek, a saját példámat tudom felhozni. Határozott vagyok és karakán. Nem azért, mert annyira imádom, hanem mert muszáj. Mert a villanykörte nem cseréli ki magát, a csőtörés nem javul meg magától és a munkám nem végzi el magát. Ezután sokszor megkapom, hogy "de te annyira határozott vagy, és ez olyan ijesztő lehet"... hát könyörgöm, mi legyek? Nem célom elijeszteni senkit, és isten bizony nem harapok, de attól, hogy csavargatom a szőke hajam és nézek zöld szemeimet lavórméretűre nyitva, még nem végződnek el a feladataim, nem intéződik el a T-mobil számlaparám és sorolhatnám. Szívesen, tényleg szívesen lennék az, aki fenntartja az otthon melegét egy erős és határozott férfinak, akire csillogó szemmel nézek fel, és csodás jólnevelt gyermekeket nevelné(n)k boldog mosollyal. (Aki ismer lehet, hogy hitetlenkedve szisszent most fel, pedig tényleg így van.) De amíg ez nem valósul meg, mi más legyek, ha nem határozott. Ettől lehet engem feministának hívni ha valaki attól jobban érzi magát és nem talál rá más szót, de ettől még sem leszbikus, sem szőröslábú nem leszek. Ugyanúgy kedves és nőies vagyok ha érzem, hogy lehet, mert van férfi aki mellett lehetek nő. Sőt: igénylem ezt a szerepet, imádok nő lenni. Szeretem megfőzni erős és bátor uram kávéját, megkérdezni mit enne, és csinosan, mosolygósan feszíteni mellette a barátai között. A barátnőim szerintem osztják ezt a nézetemet, mivel mindannyian ugyanezt élik át, a mindennapok küzdőterén keménynek kell lenni, mert muszáj, de élvezik, ha végre nők lehetnek, és vágynak erre a szerepre. Ilyen ez a 21. századi nagyvárosi élet, amit lehet, hogy már a nagyszüleim fel sem fognának, de ez tényleg harcos. Másképp nem megy. Sajnos, teszemhozzá, de ez van.  

Aztán - juteszembe - ott van az a női nemre nézve szégyenletes oldala is az egész témakörnek hogy azt mondják, hogy a nők csak a pénzre hajtanak. Ebben részleges igazat adok. Igen igazat adok, mert tényleg léteznek azok a huszonéves nőstények, akik meglátnak egy pasit, aki menő kocsival van, legyen bár öreg és szottyadt, de mégis rájukrepülnek, mert tudják, hogy a tata hamarosan úgyis feldobja a talpát, és addig csak kibírják vele az X6-osban. Aztán vannak ugye az idősebb nők (puma-faktor), akik viszont a fiatalabb férfiakat célozzák meg. Erről sem akarok többet írni most, mert ez megint megérne egy egész estés fórumot.

Mindenesetre annyit leszögeznék, hogy feminizmus ide, hímsovinizmus oda, bármi történjék is, mélyen hiszem, hogy először vagyunk emberek, alapvető emberi jogokkal, érzésekkel, érzelmekkel és vágyakkal – és csak aztán nők vagy férfiak, akik egymás szeretetére vágynak.

A türelem arcai

Őszintén nem tudom lesz-e értelme annak, amit most írok, mert bár igyekszem okosat mondani, épp most próbálom saját magam is meggyőzni arról, amit leírok. Ez a téma pedig a türelem. A türelem a legnehezebb feladatok egyike az életben. Legalábbis az enyémben. Megvan az érzés, amikor már minden idegszáladdal összpontosítasz időtlen idők óta, fogad összeszorítva, és várod hogy amire úgy érzed hogy végtelenség óta vársz, egyszer csak megtörténik? És nem. Nem történik semmi. Akkor úgy érzed, hogy senki és semmi sem hallja meg a kéréseidet, hogy senkit sem érdekel odafent, hogy mit szeretnél olyan nagyon-nagyon. Kicsit reménykedsz, hogy van egy felsőbbrendű lény, Sors, Isten, Karma, bárki, aki ad egy jelet, egy érzést arra vonatkozóan, mit csinálhatnál, merre indulhatnál. Mégsem történik semmi, és a tehetetlenségtől mozdulni sem tudsz. Úgy érzed, átvertek. Hogy mindenki más szerencsés, boldog, csak veled b*szott ki az élet. Aztán másnap reggelre összeszeded magad, újra felkelsz, elindulsz, újra beleállsz a legjobb tudásod (és megmaradt erőd) szerint és reméled, hogy majd most, majd ma.

Sajnos, rá kellett jönnöm, hogy vannak helyzetek, ahol nem úszható meg a türelem. Pontosabban, türelem nélkül nem érdemes. Nem volt könnyű megtanulnom. Sőt, mit is mondok, megtanulnom??? Dehogy tanultam… még mindig háborgok miatta, de lassan kezdem elfogadni. Talán egyszer igazából megértem. 

Igen, vannak dolgok, amikre érdemes időt hagyni. Van, amire egy-két napot, másra pár hetet, hónapot is akár. Hadd érjen. Hadd legyen az enyém, bármi is legyen. Legyen az az edzés eredményére való várakozás, lehet bár egy másik emberrel való kapcsolat kialakulása, vagy bármiféle tanulási folyamat, mondjuk egy új munkahely vagy egy új pozíció feladatainak teljes megértése. Hadd formálódjon és váljék eggyé velem. De nem szabad átesni a ló túlsó oldalára és várni a sült galambot. El kell indulni az úton és tenni is kell ezekért.

Viszont, ha elkezdek rohanni, kapkodni, és siettetem a dolgokat, azaz türelmetlenné válok, akkor elvesztem. Ám ha élvezem az utat, aminek a végén, a célban ott a jól megérdemelt díj vagy a kitűzött cél, akkor nyert ügyem van.

Így visszagondolva a kínai üdvhadsereg összes ujját igénybe kéne vennem, ha össze akarnám számolni hányszor mondta a nagymamám, hogy előbb-utóbb be fogom látni, hogy a boldog, sikeres élet receptjének egyik igen fontos, gyakran elfelejtett összetevője a kitartás, és a türelem.

A nagyszüleim ezt még az őseiktől tanulták, hozták, és a mindennapi életükben aktívan alkalmazták. Hisz ők leginkább még mezőgazdaságból éltek, legalábbis kertet műveltek, gabonát termesztettek és gyümölcsfák adták a gyümölcsöt nem a boltban vásárolták a jófajta lekvárnak (és pálinkának) valót. Mikor a kerted gondozod, táplálod, öntözöd, nem várhatod, hogy a növények a szemed láttára azonnal megnőjenek. Folyamatosan, az év folyamán végig gondoznod és öntöznöd kell a növényeidet, hogy azok a fák egy idő múlva virágba boruljanak, teremjenek, a gabonaszemek beérjenek, hogy a virágok gyönyörűvé váljanak. Az ő türelmük még belülről jött, és mélyről jövő hittel párosult. Hittek benne, hogy a türelem meghozza a jutalmat, és minden alkalommal be is következett ez, ami rendre megerősítette a hitüket.

A mi hitünk hol van már? Leginkább sehol. Pedig a hit fontos lenne, mert hit nélkül nincs meg a – modern szóval élve – motiváció.

Miért? Mert nem megy minden egyik napról a másikra. Minél fontosabb számunkra egy cél, annál tovább tart azt elérni, és minél nagyobb jelentőséggel bír számunkra, annál gyorsabban akarjuk megkapni, ezért annál több fegyelmezettségre és türelemre van szükségünk ahhoz, ahogy elérjük.

Persze könnyű várni az azonnali gyors eredményeket, de közben elcsüggedünk, ha nem kapjuk meg a várt eredményt azonnal. Én meg pláne. Igazi rákként a hangulatom is képes olyan gyorsan magasságokból mélységekbe zuhanni (és fordítva is) ahogy az időjárás váltakozik mostanában. Rengeteg, és tényleg, komolyan mondom, hogy emberfeletti mennyiségű önuralomra volt szükségem az utóbbi időben, hogy tudatosítsam magamban, hogy „Türelem… meglesz a cél, csak türelem”. Mindig kapok új és új kihívásokat, mindig új fajtákat, ahol alkalmazhatom ezt az újonnan szerzett képességemet, de most kaptam egy olyat ami igazán nagy falat és különösen próbára tesz. Az előzetes türelmetlenkedés után azonban fel kell mérni, hogy mennyit ér meg neked az adott cél. Ha tényleg fontos, akkor ki kell tartani. Ezt magamnak is mantrázom, de úgy érzem, lassan tényleg magamévá is teszem ezt a gondolatot.

Nagyon sokszor jutott eszembe, hogy más élete mennyire könnyűnek tűnik. Hogy másnak – kívülről nézve – mindig könnyebb, hogy minden egyszerűen megy, csak nekem göcsörtös minden út, amire lépek. De mikor jobban belegondoltam, rájöttem, hogy ha folyton másokhoz hasonlítgatom magam, mindig találok valakit, aki jobb, okosabb, ügyesebb, gazdagabb nálam. Tehát semmi értelme sincs a mások életével hasonlítgatni a sajátomat. Megpróbálom inkább ehelyett a sajátomból kihozni a számomra legjobbat. Ennek fontos része a türelem is. Hiszem, hogy az én életem is olyan, ami a számomra legmegfelelőbb. Teszek érte, és tudom, hogy minden úgy jó, ahogy van és úgy lesz jó ahogy lesz. Érzem. Hiszem.