Elmúlik

Egyszer egy indiai hercegnő az édesapjától kapott gyűrűvel felkeresett egy hindu bölcset.
Azt kérte tőle,hogy véssen a gyűrűbe olyan bölcsességet,mely szomorú napokon vigasztalja,a nehéz helyzetekben bátorítja,a boldog időszakokban pedig óvatosságra inti.
A bölcs pár nap múlva visszaadta a gyűrűt.
Egyetlen szót vésett bele:
ELMÚLIK.

Mikor az életben bármiféle csalódás ér, legyen az szerelmi csalódás vagy a szakmai csalódás, az egyetlen rövidtávú terv csakis a túlélés. Próbálod túlélni a - számodra - tragédiát ami történt veled és bár úgy érzed, hogy világvége van, ám a valóság az, hogy az élet nem áll meg, de a kedvedért még csak nem is hajlandó lassítani. Minden fogaskerék forog tovább, csak te nem érzed, és úgy érzed minden megállt, vége a világnak, nincs tovább.

Emlékszem, lehettem nagyjából 12 éves mikor rettenetesen szerelmes lettem a strandon egy fiúba nyári szünetben, aki nagyon menő volt, de sajnos még csak észre sem vett (akkor). Lógó orral mentem haza a strandról, de ekkor mondta nekem a nagypapám, amit akkor még nem értettem, hovatovább totális hülyeségnek tartottam, de most már tudom, hogy az egyik legnagyobb igazság amit valaha mondtak nekem:„Ne fuss olyan szekér után, ami nem vesz fel.” Hiszen mindenféle emberi kapcsolathoz két ember kell. Egyedül hiába szeretsz, ha nincs viszonzás. Egyedül hiába vagy a legjobb barátja valakinek, ha a másik fél nem az... És így tovább...

De az biztos, hogy könnyebb elfogadni, hogy véget ért egy dolog, egy viszony, egy munkahely, egy kapcsolat, ha tudod, mi történt. Ha a másik fél hajlandó arra, hogy leüljetek, és elmondja, hogy mi történt, mi volt az oka a döntésnek, akkor nagyon sokat tanulhatsz magadról. Persze csak a sokk után amit az ilyenek okoznak. Az ilyen beszélgetések – bár iszonyúan fájdalmasak -, hosszú távon sokat segítenek a romokban hever önbecsülésed visszaállításában. Enélkül viszont borzasztó nehéz, ha nem tudod mi volt az ok, csak szembesítenek a döntéssel, VAGY ami még rosszabb, ha nem is szembesítenek a döntéssel, csak észreveszed, vagy egyszer csak egy idő után elfogadod, hogy valószínűleg ez történhetett, és nem tudsz mit tenni. Ilyenkor az önbizalom hosszú időre megroppan, és emberfeletti erő kell hozzá hogy visszaépítse az ember. Nem tudom, hogy az ilyen esetekben a döntéshozó fél miért nem képes elmondani a döntését és annak okát. Bár ez is egy jel. Ilyen esetekben talán még jobb is, hogy nem tartott tovább, bármiféle kapcsolat volt is. Egy barátnőmet egy szuperül sikerült állásinterjú után valami teljesen ostoba, kamu indokkal utasították el, ami nyilvánvalóan hazugság volt... Végül rájöttünk, hogy az a főnök aki már ilyen számára tét nélküli ügyben is hazudik, valószínűleg nem is lett volna a legtisztességesebb vezető, tehát tulajdonképen még jó is hogy nem vették fel, hisz ki akar egy ilyen alatt dolgozni évekig. 

Másrészről hiszek benne, mert hinnem kell benne, és mindenkinek hinnie kell benne, hogy minden veszteség és vereség hoz magával valamilyen pozitívumot, vagy ajándékot az élettől. Enélkül a hit nélkül nem lehetne túlélni.

Persze azért vannak napok, amikor úgy érzed, nem tudsz  megmozdulni sem. Nem vagy képes elvégezni a munkádat, és semmi másra nem vágysz, csak egyedüllétre. Vannak napok amire nem is emlékszel utólag, csak homályosan dereng hogy mi történt. Van, amikor majd szétvet a düh, és a legszívesebben behúznál egy hatalmasat a másiknak, mindenkinek, az egész világnak. De lesz olyan is, amikor a szomorúság lelassít, és csak vegetálsz egész hétvégén.

Az is előfordulhat, hogy a idegesíteni fognak a barátaid, akik pedig azt sem tudják, hogyan segítsenek, hogy milyen programokat szervezzenek neked, de a frusztráltságod alkalmatlanná tesz még a szeretetük elfogadására is, és az örömre.

Ez a folyamat hosszú dolog, akár hónapokig is eltarthat. Persze alkat függő, van aki gyorsan lerázza magáról, más sokáig kínlódik. De az érzelmeket meg kell élni. Ha elfojtod őket, később bosszút állnak rajtad. De amit nem szabad elfelejteni, hogy a barátokat utólag kárpótolni kell, sőt muszáj is. A jó barátok tudják ha nehéz időszakon mégy keresztül, de elvárni tőlük, hogy mindent eltűrjenek és bármilyen undok is vagy hosszú ideig, támogassanak, nem szabad. Hálásnak kell lenni mindenért amid van, és mindenkiért aki ismer, és mégis szeret. :)  

Aztán meg ott a másik dolog, ami bár nem elvárt, de valahogy mégis mindig bejön a képbe, ez pedig az, hogy lehet, hogy valaki elhagyott, lehet hogy valaki nem szeretett, azonban lehet, hogy ez nem mindig lesz így. Egyszer majd neki is eszébe jut a két szemed, amely csak miatta ragyogott minden nap, azok az apró kis kedvességek, amiket mástól sose kapott meg, s végül rájön, hogy mit vesztett. De mire ő megtanul örülni neked, te már mástól leszel boldog. A menő kissrác a strandról is megtudta a nevem egy idő után, de akkor nekem már új szerelemtől csillogott a szemem. Igaz, hogy az is nagyjából két hétig tartott, de ez így volt jól. 

Mert minden elmúlik.

Gondolatok Valentin napra... véletlenül sem a szerelemről.

Ma délután kedvem volt írni valamiről, de fogalmam sem volt hogyan kezdjem, így megkérdeztem a csajokat miről írjak. Jöttek is az ötletek, hogy írjak a feminizmus-hímsovinizmus témaköréről. Aztán volt, aki azt mondta, hogy általánosságban az emberi-és párkapcsolatokról… Hát megpróbálom valahogy ezt ötvözni, mert mindkettő óriási téma, sokezer megjelent könyvvel, szóval lenne mit írni róluk… Elgondolkodtam kicsit, és próbálok egy aktuális lenyomatot leírni ami épp ebben a pillanatban a fejemben van ezekről. Nem lesz könnyű, lehet, hogy nem lesz szimpatikus sem néhány embernek, de ez van.

Szóval. Mi is a feminizmus. A feminizmus politikai eszme és mozgalom, amely kezdeti célja a női egyenjogúságáért való harc. Rengeteg irányzata van a legszolidabbtól a legelvetemültebbig, és erről is egész könyveket lehetne írni, hogy honnan indult, hogy alakult, a szüfrazsetteken keresztül Virginia Woolf-on át a kortárs hangadókig, akikkel meg igazság szerint már Dunát lehet rekeszteni. De lényegében azt hiszem, hogy a különböző irányzatokat a közös alaptézis tartja össze, miszerint: "A nőket, mint társadalmi csoportot, számtalan hátrányos megkülönböztetés és erőszak éri pusztán azért, mert nők." A feminizmus alapcélja tehát, hogy a nők számára is biztosítsa azokat az emberi jogokat, amelyek egy férfit megilletnek. Másképpen: a feminizmus az a radikális eszme, ami szerint a nő is ember. :) 

Hiába tagadnám, a probléma valós, hisz nőként próbálok boldogulni egy férfiközpontú társadalomban, és el kell mondanom, hogy saját bőrömön érzem hogy nem könnyű, ellenben nehéz. Bár konkrét adataim nincsenek és a statisztikáknak meg valamiért nem hiszek, biztos vagyok benne hogy az például, hogy a nők ugyanazért a pozícióért kevesebb fizetést kapnak, igaz. Továbbá egy nőnek valahogy azt érzem, hogy mindig több a feladata az életben, több kötelesség és felelősség köti mint a férfiakat. Persze nem akarom én lealacsonyítani a férfiakat, mert megvannak még az igazi férfiak is, de sajnos egyre kevesebben. Ez a metroszexuális divat szerintem agyrém, a mellkasgyantával és a szempillafestetéssel együtt amit a pasik mostanában művelnek. Egy férfi legyen férfi, izzadjon ha meleg van, állítsa be a csapot zuhanyzás után egy szál törölközőben, szereljen kazánt, annál szexibb nincs ha egy férfi Férfi. És ezt minden nő nevében mondhatom. Férfi a kozmetikai szalonban -> nem szexi. Férfi a kádban állva kazánt szerel -> agyeldobósan szexi. Nyilván mindenkinek a saját férfipéldánya az akitől elalél ha meglátja csavarhúzóval a kezében, nem a pocakos szerelőről beszélek aki szuszogva szereli a bojleredet :) 

Nos viszont, ha összeírom milyen feladatai vannak csak a család keretein belül manapság egy nőnek, elég hosszú lesz a lista. És ez a lista egyáltalán nem tartalmazza a karrier, közélet és munkahely további szerepeit:

• háziasszony, az élettér mindentudója és rendben tartója
• anya - ehhez komment sem kell
• a család lelke - azt hiszem ez is egyértelmű
• dekoratív partner, érdekes társaság, társalkodónő ha arra van szükség
• szexuális csábító
• testi-lelki-szakmai támasz
• gondoskodó, empatikus partner (ha stresszesen jön haza a ház ura)
• a szociális kapcsolatok ápolója, építője (barátok, rokonok, kollegák)
• szervező, aki mindenre emlékszik és ezekről gondoskodik (szülinapok stb)
• saját szakmai karrierjének építője (családi költségvetés fontos eleme a fizetése)
• problémamegoldó, logisztikus (hogy juttassuk el a gyereket suliból balettra)
• a jövő tervezője, stratéga (hova menjen a gyerek iskolába, mi legyen a vacsora...)

Ez a lista minden pontja már önmagában is teljes embert kíván, ehhez képest a nőknek nemcsak ezeket, de ennél sokkal több szerepet kell tökéletesen kell elsajátítani és szünet nélkül alakítani életük folyamán. 

Az evolúciós és történelmi távlatokban a nemi szerepeket a nemek közötti biológiai és fizikai különbségek miatt létrejövő munkamegosztás alakította ki. (mammutvadászat kontra bogyószedés, nyilván az erősebb ment a mammutért, a gyengébb meg harcolt a bogyókkal...) Nyilvánvalóan a munkamegosztás képezte az alapját annak, hogy jellegzetes különbségek alakultak ki a férfiak és a nők viselkedése, reakciói, személyiségjegyei között.  (a nők otthon várták erős urukat aki a kardfogú tigris zsákmányért ment, miközben csacsogtak és pletykáltak, míg a férfiak kommunikációja kimerült a stratégiai utasításokban amit egymásnak adtak a tigris elejtése érdekében, amúgy csendben ültek mert igazából halálosan be voltak parázva a tigristől, úgyhogy inkább hallgattak ;) ) Mai világunkban azonban nemek közötti biológiai különbségek jelentősége kisebb, mint valaha, ezért az egykor kialakult munkamegosztás és szerepek bizonyos pontjait is célszerű lenne újratárgyalni. Értem ezalatt, hogy bármennyire is egyetértek azzal, hogy egy nő maradjon nő, egy férfi pedig férfi, és nem hiszek abban hogy minden házimunkát pontosan meg kell osztani (jöhetnek a kövek szerencsétlen fejemre), nem hiszem hogy ez manapság minden esetben működik. A férfiak már nem kizárólagos családfenntartók, igenis szükség van a nők munkájára is, hogy egy család anyagilag fenn tudjon maradni. Ez esetben viszont, ha a nő ugyanúgy 8-9-10 órát dolgozik mint egy férfi, milyen alapon mondja a férfi este hogy fáradt, és a nő szolgálja ki? Félreértés ne essék, semmi bajom a férfi kiszolgálásával, a vacsora főzésével vagy az ágy megvetésével, sem a többi tipikus "női" munkával otthon. Ha uram és parancsolóm 10 órát húzta az igát és hullafáradtan hazaesik, tényleg öröm, ha finom vacsorát készíthetek neki. De ezt elvárni, egy dolgozó nőtől, minden nap, esetleg túlórázás után, kötelező jelleggel, na szerintem az kimeríti a hímsovinizmus fogalmát. 

A hétköznapi hímsovinizmus… jaj ez nehéz mert ez is borzalmasan szerteágazó kérdés, de lényegében a hímsovinizmus a mindennapokra vetítve a párkapcsolati erőszaknak az a formája, amelyet még nem nevezünk annak. Igazából ez annyit jelent összefoglalva, hogy „Jó asszonynak hallgass a neve.” Én a párkapcsolati erőszakról meg a családon belüli erőszakról itt most nem is kívánok szót ejteni, mert az is egy akkora témakör hogy nemhogy a végét nem látom, de az elejét sem.

Olyan pasi, aki explicit ki meri jelenteni, hogy „minden nő kurva” viszonylag kevés van. Persze, mindannyian hallottuk ezt már megkeseredett szerencsétlen pasik szájából mikor éppen szerelmi bánat gyötri őket, de alapvetően kevesen hiszik és vallják ezt a nézetet teljes mellszélességgel. Illetve szerencsére (szerintem) nem túl sok férfi hangoztatja teli torokból, konkrétan kimondva, hogy a nők kevesebbet érnek a férfiaknál, a nők csak megdugni illetve mosni-főzni-takarítani jók, és a nőket, ha rászolgáltak, akár nyugodtan meg is lehet ütni, netán ha kiprovokálják, sőt (és ilyet viszont hallottam már) némelyik "kimondottan igényli a verést", és a leszbikus-szőröslábú-löttyedtseggű-zsíroshajú-kielégítetlen-magányos-harcos feministák pedig fogják be és keressenek maguknak egy normális pasit aki megdugja őket, és attól majd megnyugszanak.

Ez egy alapjaiban elb.szott nézet. Mert bár egyetlen elkötelezett harcos feministát sem ismerek, nem hiszem hogy mindegyik leszbikus lenne szőrös lábbal. Aztán meg, a férfiak gyengesége miatt igenis sokszor kénytelenek felvenni a nők az irányítás fonalát. Hogy messzebbre ne menjek, a saját példámat tudom felhozni. Határozott vagyok és karakán. Nem azért, mert annyira imádom, hanem mert muszáj. Mert a villanykörte nem cseréli ki magát, a csőtörés nem javul meg magától és a munkám nem végzi el magát. Ezután sokszor megkapom, hogy "de te annyira határozott vagy, és ez olyan ijesztő lehet"... hát könyörgöm, mi legyek? Nem célom elijeszteni senkit, és isten bizony nem harapok, de attól, hogy csavargatom a szőke hajam és nézek zöld szemeimet lavórméretűre nyitva, még nem végződnek el a feladataim, nem intéződik el a T-mobil számlaparám és sorolhatnám. Szívesen, tényleg szívesen lennék az, aki fenntartja az otthon melegét egy erős és határozott férfinak, akire csillogó szemmel nézek fel, és csodás jólnevelt gyermekeket nevelné(n)k boldog mosollyal. (Aki ismer lehet, hogy hitetlenkedve szisszent most fel, pedig tényleg így van.) De amíg ez nem valósul meg, mi más legyek, ha nem határozott. Ettől lehet engem feministának hívni ha valaki attól jobban érzi magát és nem talál rá más szót, de ettől még sem leszbikus, sem szőröslábú nem leszek. Ugyanúgy kedves és nőies vagyok ha érzem, hogy lehet, mert van férfi aki mellett lehetek nő. Sőt: igénylem ezt a szerepet, imádok nő lenni. Szeretem megfőzni erős és bátor uram kávéját, megkérdezni mit enne, és csinosan, mosolygósan feszíteni mellette a barátai között. A barátnőim szerintem osztják ezt a nézetemet, mivel mindannyian ugyanezt élik át, a mindennapok küzdőterén keménynek kell lenni, mert muszáj, de élvezik, ha végre nők lehetnek, és vágynak erre a szerepre. Ilyen ez a 21. századi nagyvárosi élet, amit lehet, hogy már a nagyszüleim fel sem fognának, de ez tényleg harcos. Másképp nem megy. Sajnos, teszemhozzá, de ez van.  

Aztán - juteszembe - ott van az a női nemre nézve szégyenletes oldala is az egész témakörnek hogy azt mondják, hogy a nők csak a pénzre hajtanak. Ebben részleges igazat adok. Igen igazat adok, mert tényleg léteznek azok a huszonéves nőstények, akik meglátnak egy pasit, aki menő kocsival van, legyen bár öreg és szottyadt, de mégis rájukrepülnek, mert tudják, hogy a tata hamarosan úgyis feldobja a talpát, és addig csak kibírják vele az X6-osban. Aztán vannak ugye az idősebb nők (puma-faktor), akik viszont a fiatalabb férfiakat célozzák meg. Erről sem akarok többet írni most, mert ez megint megérne egy egész estés fórumot.

Mindenesetre annyit leszögeznék, hogy feminizmus ide, hímsovinizmus oda, bármi történjék is, mélyen hiszem, hogy először vagyunk emberek, alapvető emberi jogokkal, érzésekkel, érzelmekkel és vágyakkal – és csak aztán nők vagy férfiak, akik egymás szeretetére vágynak.

A türelem arcai

Őszintén nem tudom lesz-e értelme annak, amit most írok, mert bár igyekszem okosat mondani, épp most próbálom saját magam is meggyőzni arról, amit leírok. Ez a téma pedig a türelem. A türelem a legnehezebb feladatok egyike az életben. Legalábbis az enyémben. Megvan az érzés, amikor már minden idegszáladdal összpontosítasz időtlen idők óta, fogad összeszorítva, és várod hogy amire úgy érzed hogy végtelenség óta vársz, egyszer csak megtörténik? És nem. Nem történik semmi. Akkor úgy érzed, hogy senki és semmi sem hallja meg a kéréseidet, hogy senkit sem érdekel odafent, hogy mit szeretnél olyan nagyon-nagyon. Kicsit reménykedsz, hogy van egy felsőbbrendű lény, Sors, Isten, Karma, bárki, aki ad egy jelet, egy érzést arra vonatkozóan, mit csinálhatnál, merre indulhatnál. Mégsem történik semmi, és a tehetetlenségtől mozdulni sem tudsz. Úgy érzed, átvertek. Hogy mindenki más szerencsés, boldog, csak veled b*szott ki az élet. Aztán másnap reggelre összeszeded magad, újra felkelsz, elindulsz, újra beleállsz a legjobb tudásod (és megmaradt erőd) szerint és reméled, hogy majd most, majd ma.

Sajnos, rá kellett jönnöm, hogy vannak helyzetek, ahol nem úszható meg a türelem. Pontosabban, türelem nélkül nem érdemes. Nem volt könnyű megtanulnom. Sőt, mit is mondok, megtanulnom??? Dehogy tanultam… még mindig háborgok miatta, de lassan kezdem elfogadni. Talán egyszer igazából megértem. 

Igen, vannak dolgok, amikre érdemes időt hagyni. Van, amire egy-két napot, másra pár hetet, hónapot is akár. Hadd érjen. Hadd legyen az enyém, bármi is legyen. Legyen az az edzés eredményére való várakozás, lehet bár egy másik emberrel való kapcsolat kialakulása, vagy bármiféle tanulási folyamat, mondjuk egy új munkahely vagy egy új pozíció feladatainak teljes megértése. Hadd formálódjon és váljék eggyé velem. De nem szabad átesni a ló túlsó oldalára és várni a sült galambot. El kell indulni az úton és tenni is kell ezekért.

Viszont, ha elkezdek rohanni, kapkodni, és siettetem a dolgokat, azaz türelmetlenné válok, akkor elvesztem. Ám ha élvezem az utat, aminek a végén, a célban ott a jól megérdemelt díj vagy a kitűzött cél, akkor nyert ügyem van.

Így visszagondolva a kínai üdvhadsereg összes ujját igénybe kéne vennem, ha össze akarnám számolni hányszor mondta a nagymamám, hogy előbb-utóbb be fogom látni, hogy a boldog, sikeres élet receptjének egyik igen fontos, gyakran elfelejtett összetevője a kitartás, és a türelem.

A nagyszüleim ezt még az őseiktől tanulták, hozták, és a mindennapi életükben aktívan alkalmazták. Hisz ők leginkább még mezőgazdaságból éltek, legalábbis kertet műveltek, gabonát termesztettek és gyümölcsfák adták a gyümölcsöt nem a boltban vásárolták a jófajta lekvárnak (és pálinkának) valót. Mikor a kerted gondozod, táplálod, öntözöd, nem várhatod, hogy a növények a szemed láttára azonnal megnőjenek. Folyamatosan, az év folyamán végig gondoznod és öntöznöd kell a növényeidet, hogy azok a fák egy idő múlva virágba boruljanak, teremjenek, a gabonaszemek beérjenek, hogy a virágok gyönyörűvé váljanak. Az ő türelmük még belülről jött, és mélyről jövő hittel párosult. Hittek benne, hogy a türelem meghozza a jutalmat, és minden alkalommal be is következett ez, ami rendre megerősítette a hitüket.

A mi hitünk hol van már? Leginkább sehol. Pedig a hit fontos lenne, mert hit nélkül nincs meg a – modern szóval élve – motiváció.

Miért? Mert nem megy minden egyik napról a másikra. Minél fontosabb számunkra egy cél, annál tovább tart azt elérni, és minél nagyobb jelentőséggel bír számunkra, annál gyorsabban akarjuk megkapni, ezért annál több fegyelmezettségre és türelemre van szükségünk ahhoz, ahogy elérjük.

Persze könnyű várni az azonnali gyors eredményeket, de közben elcsüggedünk, ha nem kapjuk meg a várt eredményt azonnal. Én meg pláne. Igazi rákként a hangulatom is képes olyan gyorsan magasságokból mélységekbe zuhanni (és fordítva is) ahogy az időjárás váltakozik mostanában. Rengeteg, és tényleg, komolyan mondom, hogy emberfeletti mennyiségű önuralomra volt szükségem az utóbbi időben, hogy tudatosítsam magamban, hogy „Türelem… meglesz a cél, csak türelem”. Mindig kapok új és új kihívásokat, mindig új fajtákat, ahol alkalmazhatom ezt az újonnan szerzett képességemet, de most kaptam egy olyat ami igazán nagy falat és különösen próbára tesz. Az előzetes türelmetlenkedés után azonban fel kell mérni, hogy mennyit ér meg neked az adott cél. Ha tényleg fontos, akkor ki kell tartani. Ezt magamnak is mantrázom, de úgy érzem, lassan tényleg magamévá is teszem ezt a gondolatot.

Nagyon sokszor jutott eszembe, hogy más élete mennyire könnyűnek tűnik. Hogy másnak – kívülről nézve – mindig könnyebb, hogy minden egyszerűen megy, csak nekem göcsörtös minden út, amire lépek. De mikor jobban belegondoltam, rájöttem, hogy ha folyton másokhoz hasonlítgatom magam, mindig találok valakit, aki jobb, okosabb, ügyesebb, gazdagabb nálam. Tehát semmi értelme sincs a mások életével hasonlítgatni a sajátomat. Megpróbálom inkább ehelyett a sajátomból kihozni a számomra legjobbat. Ennek fontos része a türelem is. Hiszem, hogy az én életem is olyan, ami a számomra legmegfelelőbb. Teszek érte, és tudom, hogy minden úgy jó, ahogy van és úgy lesz jó ahogy lesz. Érzem. Hiszem.