Vidámpark az élet

Az élet olyan, mint a hullámvasút… Az életben egyszer lent vagyunk, aztán meg fent, tehát ha minden rossz, nem kell úgy elkeseredni, mert egy idő után már csak jó jöhet. Pánikolni a hullámvasúton sem akkor kell, amikor a lejtmenet jön, hanem ha egyszer csak elfogy a sín. - na ezt nyilván valami nálam okosabb találta ki, nem tűnik atomfizikának amúgy, csak mivel már valaki kitalálta, nekem nem kellett, tiszta haszon... 

Ebben az egész hullámvasutasdiban az az egyik legnehezebb, hogy megtanuljam, hogy lejtmenetben nem kell ész nélkül sikítozni... csak hát ez baromi nehéz. Mikor rátör az emberre pánik meg a "jajmostmilesz",  nehéz megállni hogy teli torokból ordítsál. Én alapvetően egy nyugodt példánya vagyok a női nemnek, ezért nekem lényegében az elsőszámú nehézség az, hogy kezeljem a hirtelen váltásokat. Mikor lefekszem még minden szép, aztán reggel egy olyan hírre ébredek ami hirtelen rádob a szabadesés-pályára még kávé előtt, szemüveg nélkül. Hogy biztos ne lássam, mikor kunkorodik újra felfelé a pálya íve.  Mire megszoknám fent, már zuhanok lefelé. Mire feldolgoznám a lentet, jön az emelkedés, de fent megállni nem lehet, legalábbis mióta a gravitáció a főnök... Viszont ha láttad már a kilátást fentről, mindig fentre vágysz, pedig tudod hogy ahhoz lassan kell lentről emelkedni, és utána a lefele viszont nagyon gyors lesz. Felültél, csinálod mert útközben kiszállni nem lehet, de nem tudod meddig tart a pálya. És én erre befizettem, csak tudnám minek...