Egyiknek kapcsolat, másiknak csak viszony. Románc vagy csak elvagyunk?

Egy csomó dolog történt mostanában körülöttem, ami miatt nagyon elgondolkodtam. Egy irányba mutattak az események az ismerősi körömben, a párkapcsolat témaköre felé. Én azt hiszem elmondhatom, hogy tudok egy s mást a párkapcsolatokról, s arról is hogy hogyan éljünk egyedül és találjuk meg a jót, és aztán hogyan ismerjük fel és becsüljük is meg azt a jót. Nem vagyok sem mindentudó, sem tökéletes, de büszkén mondhatom, hogy az önismereti utamon egyedül és kitartóan lépdelve nagyon messzire jutottam, egész odáig, hogy megtaláltam saját magam és ennek megfelelően megtaláltam azt az embert is, aki igazán mellém való. Nem csak azért van mellettem hogy ne legyek egyedül. Nem csak azért van, hogy elmondhassam, hogy nekem van. És nem csak azért van mellettem, mert „már úgy megszoktam” vagy „mert már nem tudnám elengedni” vagy (ez a kedvencem az utóbbi időben hallott mondatok közül) „ezt a kialakult kötődést már nem kéne veszni hagyni”.

Sok ember van sokféle kapcsolatban körülöttem. Nem mondom, hogy van jó meg rossz, mindenki másféle kapcsolatban teljesedik ki és érzi jól magát. Vannak boldog párok körülöttem, akik hangos viták után hangos szexszel élik mindennapjaikat, és évek óta így boldogok ők. Vannak, akik nagyon megharcoltak egymásért, és sok év után találták meg a harmóniát, és remélem ez mostmár örökké így is marad őnáluk, mert igazán megküzdötték az összes harcukat és igazán beleálltak a dologba.

Van olyan is akik látszólag egyenes úton, szimpátia-randevú-együttjárás után házasodtak, most pedig már übercuki gyerekekkel élik boldog napjaikat. Nyilván volt ott is baj meg vita a sok év alatt, amit csak ők láttak, de mégis megoldották, együtt lejátszották, mert itt vannak szépen, harmóniában, boldogan.

Egyvalami közös csak az összes sztoriban amiben boldog emberek élnek boldog kapcsolatban: hogy az elejétől fogva mindketten akarták, és ha bár nem is mindig tudták hogy hogyan, nem is mindig álltak egy oldalon, de végül, ki így –ki úgy, de megtalálták a közös utat, azt az utat ami mindkét félnek kielégítő és a közös életük közös útjává tették. De ehhez kellett a két ember közös erőfeszítése. Igen, van olyan, amikor az egyik kicsit feladja és a másik jobban akarja, majd van, hogy fordítva történik. De végig ott vannak a sztoriban mindketten.

Van azonban olyan is a környezetemben, nem is egy pár (hanem sajnos inkább 3-4 biztosan) ahol – legalábbis kívülről, ahonnan én is szemlélem az életüket – úgy tűnik, hogy a kapcsolatban nem kettő, hanem inkább egy ember van, a másik meg csak úgy „hagyja magát”. Az egyik, aki már annyira örül, hogy végre van valakije akivel párkapcsolatban élhet, gyakorlatilag alárendeli magát a másiknak, akinek így minden kényelmes, és minden akarata teljesül, hisz a másik fél annyira fél attól, hogy egyedül maradhat, hogy semmiben nem mond ellent, illetve továbbmegyek, a problémás kérdéseket fel sem meri tenni, mert fél a lehetséges választól. És így élnek ők, évekig együtt, hogy az egyik fél fürdőzik a kellemes „kapcsolatban” a másik pedig alárendeli magát a „kapcsolatnak”. Ugyanaz a szó, ugyanaz a kapcsolat, mégis milyen különböző a két ember nézőpontjából… Közös továbbá ezekben a viszonyokban, hogy egyik párnak sincs gyereke, tehát nem lehet azt mondani, hogy a gyerek tartja össze, hogy a gyerek miatt nem lép anyuka vagy apuka.

Talán ezt hívhatják kapcsolatfüggőségnek? Nem tudom… utánaolvastam kicsit ennek, aszonyahogy:

„A kapcsolatfüggő ember az önmagáról alkotott képét, önértékelését, véleményét, tetteit mindig a másik féllel összefüggésben értékeli. Viselkedése lehet erőszakos és manipulatív, máskor önmagát feladó és alárendelő. Retteg a kapcsolat elvesztésétől, attól, hogy egyedül marad, ezért minden eszközt megragad annak érdekében, hogy a másikat bent tartsa a kapcsolatban. A másik féltől – aki lehet a párja, a gyermeke, a szülője – állandó figyelmet, gondoskodást, visszajelzést, megerősítést vár. Pont, mint amit egy kisgyermek vár a szüleitől. Ez a fajta függőség több okra is visszavezethető. A kapcsolatfüggőség kialakulásában a biztonságos kapcsolat gyermekkori sérülésének van szerepe. Az egészséges fejlődés során a gyermek először szimbiotikus egységben él az anyjával, majd képessé válik az anyától való távolság elviselésére. A kamaszkorban pedig az önállósodás a feladat. Ennek sikeres teljesítése után alakul ki az a független személyiség, aki képes egy együttműködésen alapuló, egyenrangú kapcsolatra. Ha ez a fejlődés sérül, az biztonságvesztést eredményezhet, és ez vezethet a másik személyhez történő görcsös ragaszkodáshoz, a kapcsolatfüggőséghez.

A kapcsolatfüggőség felismerése nem könnyű. A páciensek legtöbbször depresszióval vagy különféle stresszbetegségekkel küzdenek de a tüneteik hátterében több dolog is meghúzódhat” – mondja a pszichológus.

Árulkodó viselkedésminták lehetnek:

•             Gyakran hibáztatja magát, de felháborodik, amikor mások kritizálják.

•             Elhárítja a dicséretet, de elkeseredik, ha nem dicsérik.

•             Rettentően fél az elutasítástól, elhagyástól és egyedül maradástól, így a legnagyobb visszaéléseket is eltűri azoktól, akikhez ragaszkodik.

•             Képtelen az önszeretetre, és úgy érzi, senki sem szereti.

•             Nem tudja elhinni, hogy képes lenne egyedül is megállni a helyét.

•             Nem mondja azt, amit gondol. Nem azt gondolja, amit mond.

•             Nehezére esik, hogy a tárgyra térjen, és nem biztos benne, mi az, amiről valójában beszélni szeretne.

•             Nem képes nemet mondani.

•             A beszélgetések során kizárólag mások meghallgatása után képes véleményt nyilvánítani.

•             Gyakran érez ijedtséget, haragot, sértettséget, de fél a saját haragjától, ahogyan mások haragjától is.

•             Úgy gondolja, el fogják hagyni, ha kimutatja dühét, ezért elfojtja azt. Fél attól, hogy elveszíti a kontrollt, ezért érzelmileg próbál távol maradni.

•             A szexet sem élvezi igazán, mert nehezére esik kifejezni azt, hogy mi is okozna számára valódi élvezetet.

•             Diszfunkcionális családból származik, amelyhez ambivalens passzív és/vagy agresszív viszony fűzi.

Na én nem tudom. Ezt írja a szakirodalom. Amit én tudok, hogy egy kapcsolat sosem zökkenőmentes. ha azonban egy páros környezetében már mindenki látja a kínokat, csak a benne lévő(k) feje van mélyen a homokban, azt a kapcsolatot nem biztos, hogy a szerelem ereje tartja összes. Nincs abban semmi rossz, ha valaki társra vágyik és minden meg is tesz azért, hogy véget vessen a magányának. A gond ott kezdődik, ha úgy érzi valaki, hogy nincs már több ereje és/vagy ideje tovább válogatni, ezért a következő útjába akadó embert kikiáltja a nagy Ő-nek, és a randi után - amelyen már nyilvánvalóan (még ha csak a fejekben is) megtörténik a nagy egymásra találás élménye - élénk tervezgetésbe kezd a közös jövőt illetően, esetleg néhány hét után hozzá már az összeköltözésen morfondírozik. A motiváció persze nem titkos: végre valaki, aki elfogadja, akitől szeretetet kap, és esze ágában sincs erről lecsúszni.

Lépten-nyomon hangoztatott intelem, hogy a párkapcsolat semmi más, mint egy óriási kompromisszum, tehát néha szorítsd össze a fogad, és engedj. Nos, ezt valahol igaz, de ilyen sarkosan mégsem. Mert valóban, a kompromisszum aranyat ér, de az önmagad ellenében hozott józan egyezség alapja nem lehet folyton a lemondás. Ha szemet hunysz eleinte a viták, a bakik, az egymás családja miatti veszekedések, a folyamatos halogatás, sunnyogás, vagy akár vadabb tettek fölött, mert az a meggyőződésed, hogy ezek mind sajnálatos velejárói egy kapcsolatnak, sőt mit több, megbocsátasz, és inkább saját magadban keresed a hibát, az nekem azt jelenti, hogy nem az igazi boldogság tart a kapcsolatban, sokkal inkább a… nem is tudom mi. Megszokás, talán félelem az egyedülléttől… meg hát végülis azért „végeredményben szeretem, meg ő is szeret, tulajdonképpen nem is olyan rossz ez, majdcsak egyszer 2067-ben megkéri a kezem, és ha szerencsém van 90 éves korom előtt gyereket is akar majd”…  Közben meg belül rettegsz, hogy kifutsz az időből, rettegsz hogy nem lesz más, rettegsz mindentől... Non-stop pánikolás a külvilág felé szivárványba burkolva. Szomorú életkép.

Csak arról feledkezik meg ez a sok ember, hogy a türelem remek erény, de csak józan mértékkel szabad adagolni, különben az lesz a kapcsolat örök vesztese, aki folyton csak ad, de nem kér vissza, megelégszik annyival, hogy szerethet és szenvedhet. A mártírság pedig évszázadokkal ezelőtt volt csak „menő”, már nem az.  Szerintem. 

Magyar vagyok...

Magyar vagyok, itt születtem. Éltem külföldön, éveket. Utaztam és utazok eleget, láttam már a világból ezt-azt, talán mostmár elmondhatom, hogy sokmindent. Itthon vagyok, mert itthon szeretnék lenni, itt van a családom. Szeretem az országot. Ha nem szeretném, nem laknék itt. Nem vagyok elvakult vadmagyar, nem vagyok szélsőséges megszállott jobboldali. De büszke magyar vagyok, szeretek magyar lenni. 

Nem tudom elfogadni, mikor valaki köpködi mind a magyar nevet, mind Magyarországot, sem, ha olyan teszi ezt, aki még a határon sem tette át a lábát soha, sem ha olyan aki sokéves külföldi küzdelem után kúszott vissza Magyarországra. Igen, én is röhögök a BKK-n meg a magyar focin, igen engem is bosszantanak a kátyús utak amibe kitörik a kisautóm kereke, igen, én is látom a hibákat, nekem is megvan a véleményem a közszereplőkről meg politikusokról, igen, én is tudom mit lehetne szebbenjobban csinálni. De – és pláne ilyen időkben mint ez a jelenleg megrendezésre kerülő csodás és kifogástalanul megrendezett vizes VB ideje – én büszke vagyok mind az országomra, mind a származásomra. Arra, hogy (egy klasszikust majmolva) mienk a Hévizi tó, hogy mienk a világ egyik legszebb fővárosa, hogy mienk Hosszú Katinka és Nagy Viktor (meg Benedek Tibor, Biros Péter, Kiss Gergely, Kovács Katalin, Kozák Danuta, Egerszegi Krisztina, Hídvégi Vid és még te jó ég meddig sorolhatnám), na meg Puskás bal lába... meg a jobb. Szóval mienk Európa egy kis országa, tudom, hogy volt nagyobb de most ekkora, ez van. Nem hiszem, hogy minden, ami ezen a világon jó, magyar találmány, de azért tudom, hogy bőven beleraktunk Föld tudományos kalapjába. Tudom, hogy az átlagbér az európai átlag alatt van és tudom, hogy lehetne jobb is. Tudom, hogy a történelem folyamán valahogy Mátyás király halála után mindig a vesztes oldalra álltunk, ami nem lendített sokat a helyzetünkön, de valahogy mindig kimásztunk belőle, hisz még itt vagyunk.

De szeretem, hogy a világ egyik legbonyolultabb nyelvén beszélek (pedig még beszélek kettő másikon is), szeretem a kulturánkat, a tájainkat, a Balatont, az ételeinket. Szeretném, ha Magyarországon nem az lenne a trendi meg a menő, ha szidjuk a népet, az országot, a kormányt, a szomszédot, a főnököt, mindent és mindenkit, főleg aki sok munkával egy picit is többet elért nálunk. Szeretném, ha a magyar gyerekek is úgy nőnének fel, hogy megtanulják a hazaszeretet fogalmát és büszkék arra, hogy ide tartoznak, akárhol is élnek. Ha szülőként úgy nevelnénk a gyermekeinket, hogy szeressék és büszkék legyenek országukra, lehet, hogy még jutnánk is valahova. Ha a hazaszeretetet kiskoruktól megtanulja egy generáció, sokkal többet fog tenni az országért a jövőben is (akár a politikában is). Szeretném, hogy ez a büszkeség összefogással, kompromisszumkészséggel és együtt fejlődéssel is járjon. Lehet külföldön élve is jó magyarnak lenni, és lehet itthon élve is szégyen valaki. Szeretném, hogy a világon sok helyen élő magyarok jó magyarok legyenek, még ha a világ más pontján találták is meg a boldogulásukat. Szeretném, hogy jobb legyen, mert szeretem ezt az országot, és büszke vagyok rá, hogy magyar vagyok.

Csak ezt akartam mondani. 

Na, és amúgy hogy vagyok?

Hűdek.rvasok dolog történt az utóbbi években. Számokban, néhány tétel a negatív oldalról:

- válás: 1 db

- albérlet: 2 db

- hónapok száma, amire nem emlékszem a stressztől és depressziótól: 1,5

- pszichológusnak kifizetett óradíj: nem is számolom, sírnék

- randevúk: fogalmam sincs, talán úgy 10-15

- ebből a teljesen kretének száma: szerencsére csak 1 (de elrohantam úgyhogy megúsztam) :)

- emberek, akik ezalatt az idő alatt megkérdezték, hogy amúgy hogy vagyok: egy kezemen meg tudom számolni

- emberek, akikkel meg tudtam beszélni úgy dolgokat hogy az nekem is jó legyen, ki se oktassanak és értelme is legyen: 0 (illetve 1, a Pszichobácsi - ahogy én hívtam, de neki fizettem mint a katonatiszt, viszont legalább megérte)

- megszakadt kapcsolatok, barátságok: két kezemen sem tudnám megszámolni

- leadott-felszedett-leadott-felszedett kilók: minimum 10 (irányonként, természetesen, attól függően hogy a testi-lelki hullámvasút leszálló vagy felfelé tartó kocsijában ültem éppen) - de erről majd később írok talán még

- tanulságok: millió

- tapasztalatok: kétmillió

- fejlődés, önismeret: bár nem tudom a mértékegységét, de kb tízmillió körül lehet

Arra jöttem rá, hogy Magyarország a sötét középkorban él még mindig a párkapcsolati pszichológiát, és ennek kultúráját, illetve a válásról való vélekedést illetően. Pedig ez nem valami idióta kis játék az érzelmekkel és életekkel, hanem ez a puszta valóság, amiben emberek sérülnek, amiben emberi sorsok vesznek részt. Annak ellenére, hogy a válások száma az eget verdesi, még mindig úgy néznek az emberre, ha elvált, mintha legalábbis leprás lenne… A kedvencem (felnőtt, ismétlem FELNŐTT) emberek esetén, mikor a bölcs szülők ilyet szólanak: ’Összejött a fiam egy lánnyal Rózsikám, nagyon helyes kislány, dehát ELVÁLT…”--- és úgy suttogja az elvált szót, mintha azt mondaná hogy „börtönviselt, mert agyonvert valakit egy szívószállal”… legalábbis. De sajnos még a fiatalabb korosztályból is rengetegen így gondolkodnak, ami miatt válnak ezrével a népek, de mégis, valahogy válni szégyen. Igen basszameg, én sem így terveztem, igen, én sem örültem neki, igen, én sem jókedvemből csináltam, így alakult. De ettől még hadd ne tetováltassam az ’”elvált” szót a homlokomra, lécci. Még mindig felidegesít, ha erre gondolok, pedig istenbizony, hogy ezen már túlléptem.

Próbáltam végig, míg az egész tortúra ment, amíg véres verítékkel kapaszkodtam 10 körömmel, küzdöttem a talpraállásért mint disznó a jégen, hogy előre nézzek, hogy a saját fejlődésemre fordítsam azt a fájdalmat, ami bennem volt. Nagyon sokat gondolkoztam az előzményeken. Azokon a dolgokon, amelyek elvezettek a totális bezárkózásomig. Igaz, egy érzelmileg túlságosan nyitott lány sose voltam. Sajnos az érzelmek kifejezését nem tanultam meg, nem hoztam otthonról, így a felém áradó érzelmekkel sem nagyon tudtam soha mit kezdeni, kimondottan zavart pl a síró emberek látványa, mert nem tudtam egyszerűen nem tudtam mit kell mondani, menekültem az ilyen szituációkből… De a pozitív érzelmektől (pl ha valaki megölelt) is lefagytam általában… Szóval éreztem én mindig, hogy ez nekem sem jó, de talán nem voltam még azon a ponton, hogy tudjak rajta változtatni, illetve akartam, de nem tudtam hogyan és hát a segítségkéréssel is hadilábon álltam (és azzal állok is a mai napig)… szóval ezt is nemrég kezdtem el tanulni. Ezek persze az én szemszögemből sarokpontok is egyben. Nehéz volt ezekkel a dolgokkal (is) szembenéznem és nehéz volt megfogalmaznom is őket. Szerintem ez azért lehetett, mert az ember elnyomja és magába folytja azokat az érzéseit, melyekről azt hiszi, hogy megbántja vele a másikat vagy akár saját magát. Vagy amiről kellemetlen beszélni, vagy esetleg nem is tudod, hogy kezdj neki. Évekig halogathatóak az ilyen beszélgetések, csak az a baj, hogy utána már kultúrált beszélgetés sosem lesz ezekből, hanem kirobbanó viták, kitörő vulkánok formájában fog megmutatkozni a probléma. Beláttam, igen, már én is tudom mit csinálhattam volna másként. Tudom, igen, hogy mik voltak az én hibáim. Tanultam, igen tanultam belőle, hogy jobban csináljam. Azt gondolom, hogy megveregethetem a vállam, mert az ami az erőmből tellett azt megtettem, megtanultam, beláttam, meggyászoltam, felfogtam és a javamra fordítottam, lezártam. Igen, kértem segítséget egy szakembertől, de alapvetően egyedül. ÉN.  

Beláttam, hogy a problémát csak akkor lehet megoldani, ha ismerem a problémát, a történetét és az okait. Ez volt a következő és egyben legfájdalmasabb lépés azon a bizonyos rögös úton, ami a talpraálláshoz vezetett. Az nem megoldás, ha a másikat okoljuk. Én vagyok felelős saját magamért, a történésekért és nekem kell tudnom a problémáimat megoldanom. Ez inkább egy nagyon jó lecke volt számomra, hogy (sajnos) a problémák nem oldódnak meg maguktól.

Így ennyi idő távlatából már látom, hogy mennyire fostosan-szarul is éreztem magam, de nagyon nem akartam még akkor sem tudatosítani magamban, hogy ez az én felelősségem, nekem kell megoldani. Persze féltem attól is, hogy egyedül kell folytatnom tovább az életemet egy számomra ismeretlen világban, és nem tudtam, hogy képes leszek-e rá egyedül. Pedig mikor ezekre rájöttem, már volt, hogy egyenesen élveztem is a szabadságot. Értem ezalatt, hogy magam hoztam a döntéseimet és vállaltam értük a felelősséget.

Aztán, is ami nekem nagyon nagy tanulság volt, hogy nem szabad prekoncepciókkal nekiindulni egy kapcsolatnak. Biztosan ez az éretlen szerelemre is jellemző dolog, de nálunk a volt férjemmel nagyjából így indult anno. Magam részéről biztosan voltak prekoncepcióim a másik féllel szemben, ami egy idő után elhomályosítja a képet és rengeteg hazugsághoz vezethet, ami aztán meg rengeteg belső feszültséghez, és hát látjuk mi ennek a vége. El kell fogadunk, olyan nincsen, hogy tökéletes, hiszen mi magunk sem vagyunk azok és másokra sem vetíthetjük ki ezt, mint elvárást. Tuti bukó lesz, ezt garantálom. Lehet hogy nem 1-2, hanem 10-12 év múlva, ki meddig bírja, de az lesz.

“Próbálj jobb emberré válni, és ismerd meg önmagad, mielőtt megismernél valaki mást, és tőle várnád, hogy megmondja, ki vagy.”  - na én az utóbbi években pontosan ezt próbáltam kivitelezni. Mert válás után elkezdődik egy új élet. Nem is szabad a régit folytatni, na meg nem is lehetséges. Aztán előbb-utóbb megérkezik egy új kapcsolat… kinél hogy. Van akinél csak hónapok kellenek, másnál évek. Nekem inkább évek kellettek. Akkor jött az újabb „pofon”, mikor boldog vagy, és azt hiszed a környezeted is ugyanúgy örül, de ekkor derül ki, hogy tévedsz. Sőt, van aki ellenségesen reagál az új helyzetre. Tehát van olyan, akivel a válás miatt, majd van olyan, akivel pont az új boldogság miatt szakadt meg a kapcsolat. Én ezt is nehezen viselem őszintén szólva, rosszul esik, hisz én hittem azokban a barátságokban is, de ez van. Józan ésszel gondolkodva is nagyon furcsa, hogy azok, akik pontosan tudták min mentem keresztül a válás során és milyen hosszú ideig tartott, míg ismét talpra álltam, nem örülnek a boldogságomnak.

Sokan gondolják, hogy az emberek akkor fordulnak el tőlük, amikor baj van, de ez nem igaz. Bajban nem olyan nehéz osztozni, ha baj van, arról sokat lehet beszélni, rágódni, filozofálgatni. Ha baj van, akkor azt meg lehet vitatni az összes közös ismerőssel. Hallottad, hogy válnak? Hallottad, hogy mit művelt? Hallottad, hogy…?
Mi van, ha öröm van meg boldogság? Ha már nem a barátnőhöz fordulok hogy megbeszéljem a dolgaim, hanem valaki máshoz? A barátnő nem ismeri az illetőt, ő csak azt látja hogy jött egy pasi aki felforgat mindent. Megsértődik. Nem mondja, hanem elzárkózik. Hónapok telnek el, utána meg már minek lépni... Évek telnek el, és a barátság megszakadt… Nem is volt igazi oka, mégis. Szomorú, pedig annyira egyszerű lett volna fenntartani, egyetlen telefonhívás. Igaz, én is hívhattam volna, vagy akár engem is felhívhattak volna.

A környezetnek, rokonoknak barátoknak mindig van egy elgondolásuk arról, hogy mi miért történt, érteni vélik az okokat, indokokat, látni vélik a következményeket, ítélkeznek. Pedig talán csak meg kellett volna kérdezni, hogy: „És, amúgy hogy vagy?”

De „ha szivárványt akarsz látni, el kell viselned az esőt.” - És most, köszi a kérdést, nagyon jól vagyok. De erről majd legközelebb.