Magyar vagyok, itt születtem. Éltem külföldön, éveket. Utaztam és utazok eleget, láttam már a világból ezt-azt, talán mostmár elmondhatom, hogy sokmindent. Itthon vagyok, mert itthon szeretnék lenni, itt van a családom. Szeretem az
országot. Ha nem szeretném, nem laknék itt. Nem vagyok elvakult vadmagyar, nem
vagyok szélsőséges megszállott jobboldali. De büszke magyar vagyok, szeretek
magyar lenni.
Nem tudom elfogadni, mikor valaki köpködi mind a magyar nevet,
mind Magyarországot, sem, ha olyan teszi ezt, aki még a határon sem tette át a lábát soha,
sem ha olyan aki sokéves külföldi küzdelem után kúszott vissza Magyarországra.
Igen, én is röhögök a BKK-n meg a magyar focin, igen engem is bosszantanak a kátyús utak amibe kitörik a kisautóm kereke, igen, én is látom a hibákat, nekem is megvan a véleményem a közszereplőkről meg politikusokról,
igen, én is tudom mit lehetne szebbenjobban csinálni. De – és pláne ilyen
időkben mint ez a jelenleg megrendezésre kerülő csodás és kifogástalanul megrendezett vizes VB ideje – én
büszke vagyok mind az országomra, mind a származásomra. Arra, hogy (egy
klasszikust majmolva) mienk a Hévizi tó, hogy mienk a világ egyik legszebb
fővárosa, hogy mienk Hosszú Katinka és Nagy Viktor (meg Benedek Tibor, Biros
Péter, Kiss Gergely, Kovács Katalin, Kozák Danuta, Egerszegi Krisztina, Hídvégi
Vid és még te jó ég meddig sorolhatnám), na meg Puskás bal lába... meg a jobb. Szóval mienk Európa egy kis országa,
tudom, hogy volt nagyobb de most ekkora, ez van. Nem hiszem, hogy minden,
ami ezen a világon jó, magyar találmány, de azért tudom, hogy bőven beleraktunk
Föld tudományos kalapjába. Tudom, hogy az átlagbér az európai átlag alatt van
és tudom, hogy lehetne jobb is. Tudom, hogy a történelem folyamán valahogy
Mátyás király halála után mindig a vesztes oldalra álltunk, ami nem lendített
sokat a helyzetünkön, de valahogy mindig kimásztunk belőle, hisz még itt
vagyunk.
De szeretem, hogy a világ egyik legbonyolultabb nyelvén
beszélek (pedig még beszélek kettő másikon is), szeretem a kulturánkat, a
tájainkat, a Balatont, az ételeinket. Szeretném, ha Magyarországon nem az lenne a trendi
meg a menő, ha szidjuk a népet, az országot, a kormányt, a szomszédot, a főnököt,
mindent és mindenkit, főleg aki sok munkával egy picit is többet elért nálunk. Szeretném, ha a magyar gyerekek is úgy nőnének fel, hogy
megtanulják a hazaszeretet fogalmát és büszkék arra, hogy ide tartoznak, akárhol is élnek. Ha szülőként úgy nevelnénk a gyermekeinket, hogy szeressék és büszkék
legyenek országukra, lehet, hogy még jutnánk is valahova. Ha a hazaszeretetet
kiskoruktól megtanulja egy generáció, sokkal többet fog tenni az országért a
jövőben is (akár a politikában is). Szeretném, hogy ez a büszkeség összefogással,
kompromisszumkészséggel és együtt fejlődéssel is járjon. Lehet külföldön élve is jó magyarnak lenni, és lehet itthon élve is szégyen valaki. Szeretném, hogy a világon sok helyen élő magyarok jó magyarok legyenek, még ha a világ más pontján találták is meg a boldogulásukat. Szeretném, hogy jobb
legyen, mert szeretem ezt az országot, és büszke vagyok rá, hogy magyar vagyok.
Csak ezt akartam mondani.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése