Egyiknek kapcsolat, másiknak csak viszony. Románc vagy csak elvagyunk?

Egy csomó dolog történt mostanában körülöttem, ami miatt nagyon elgondolkodtam. Egy irányba mutattak az események az ismerősi körömben, a párkapcsolat témaköre felé. Én azt hiszem elmondhatom, hogy tudok egy s mást a párkapcsolatokról, s arról is hogy hogyan éljünk egyedül és találjuk meg a jót, és aztán hogyan ismerjük fel és becsüljük is meg azt a jót. Nem vagyok sem mindentudó, sem tökéletes, de büszkén mondhatom, hogy az önismereti utamon egyedül és kitartóan lépdelve nagyon messzire jutottam, egész odáig, hogy megtaláltam saját magam és ennek megfelelően megtaláltam azt az embert is, aki igazán mellém való. Nem csak azért van mellettem hogy ne legyek egyedül. Nem csak azért van, hogy elmondhassam, hogy nekem van. És nem csak azért van mellettem, mert „már úgy megszoktam” vagy „mert már nem tudnám elengedni” vagy (ez a kedvencem az utóbbi időben hallott mondatok közül) „ezt a kialakult kötődést már nem kéne veszni hagyni”.

Sok ember van sokféle kapcsolatban körülöttem. Nem mondom, hogy van jó meg rossz, mindenki másféle kapcsolatban teljesedik ki és érzi jól magát. Vannak boldog párok körülöttem, akik hangos viták után hangos szexszel élik mindennapjaikat, és évek óta így boldogok ők. Vannak, akik nagyon megharcoltak egymásért, és sok év után találták meg a harmóniát, és remélem ez mostmár örökké így is marad őnáluk, mert igazán megküzdötték az összes harcukat és igazán beleálltak a dologba.

Van olyan is akik látszólag egyenes úton, szimpátia-randevú-együttjárás után házasodtak, most pedig már übercuki gyerekekkel élik boldog napjaikat. Nyilván volt ott is baj meg vita a sok év alatt, amit csak ők láttak, de mégis megoldották, együtt lejátszották, mert itt vannak szépen, harmóniában, boldogan.

Egyvalami közös csak az összes sztoriban amiben boldog emberek élnek boldog kapcsolatban: hogy az elejétől fogva mindketten akarták, és ha bár nem is mindig tudták hogy hogyan, nem is mindig álltak egy oldalon, de végül, ki így –ki úgy, de megtalálták a közös utat, azt az utat ami mindkét félnek kielégítő és a közös életük közös útjává tették. De ehhez kellett a két ember közös erőfeszítése. Igen, van olyan, amikor az egyik kicsit feladja és a másik jobban akarja, majd van, hogy fordítva történik. De végig ott vannak a sztoriban mindketten.

Van azonban olyan is a környezetemben, nem is egy pár (hanem sajnos inkább 3-4 biztosan) ahol – legalábbis kívülről, ahonnan én is szemlélem az életüket – úgy tűnik, hogy a kapcsolatban nem kettő, hanem inkább egy ember van, a másik meg csak úgy „hagyja magát”. Az egyik, aki már annyira örül, hogy végre van valakije akivel párkapcsolatban élhet, gyakorlatilag alárendeli magát a másiknak, akinek így minden kényelmes, és minden akarata teljesül, hisz a másik fél annyira fél attól, hogy egyedül maradhat, hogy semmiben nem mond ellent, illetve továbbmegyek, a problémás kérdéseket fel sem meri tenni, mert fél a lehetséges választól. És így élnek ők, évekig együtt, hogy az egyik fél fürdőzik a kellemes „kapcsolatban” a másik pedig alárendeli magát a „kapcsolatnak”. Ugyanaz a szó, ugyanaz a kapcsolat, mégis milyen különböző a két ember nézőpontjából… Közös továbbá ezekben a viszonyokban, hogy egyik párnak sincs gyereke, tehát nem lehet azt mondani, hogy a gyerek tartja össze, hogy a gyerek miatt nem lép anyuka vagy apuka.

Talán ezt hívhatják kapcsolatfüggőségnek? Nem tudom… utánaolvastam kicsit ennek, aszonyahogy:

„A kapcsolatfüggő ember az önmagáról alkotott képét, önértékelését, véleményét, tetteit mindig a másik féllel összefüggésben értékeli. Viselkedése lehet erőszakos és manipulatív, máskor önmagát feladó és alárendelő. Retteg a kapcsolat elvesztésétől, attól, hogy egyedül marad, ezért minden eszközt megragad annak érdekében, hogy a másikat bent tartsa a kapcsolatban. A másik féltől – aki lehet a párja, a gyermeke, a szülője – állandó figyelmet, gondoskodást, visszajelzést, megerősítést vár. Pont, mint amit egy kisgyermek vár a szüleitől. Ez a fajta függőség több okra is visszavezethető. A kapcsolatfüggőség kialakulásában a biztonságos kapcsolat gyermekkori sérülésének van szerepe. Az egészséges fejlődés során a gyermek először szimbiotikus egységben él az anyjával, majd képessé válik az anyától való távolság elviselésére. A kamaszkorban pedig az önállósodás a feladat. Ennek sikeres teljesítése után alakul ki az a független személyiség, aki képes egy együttműködésen alapuló, egyenrangú kapcsolatra. Ha ez a fejlődés sérül, az biztonságvesztést eredményezhet, és ez vezethet a másik személyhez történő görcsös ragaszkodáshoz, a kapcsolatfüggőséghez.

A kapcsolatfüggőség felismerése nem könnyű. A páciensek legtöbbször depresszióval vagy különféle stresszbetegségekkel küzdenek de a tüneteik hátterében több dolog is meghúzódhat” – mondja a pszichológus.

Árulkodó viselkedésminták lehetnek:

•             Gyakran hibáztatja magát, de felháborodik, amikor mások kritizálják.

•             Elhárítja a dicséretet, de elkeseredik, ha nem dicsérik.

•             Rettentően fél az elutasítástól, elhagyástól és egyedül maradástól, így a legnagyobb visszaéléseket is eltűri azoktól, akikhez ragaszkodik.

•             Képtelen az önszeretetre, és úgy érzi, senki sem szereti.

•             Nem tudja elhinni, hogy képes lenne egyedül is megállni a helyét.

•             Nem mondja azt, amit gondol. Nem azt gondolja, amit mond.

•             Nehezére esik, hogy a tárgyra térjen, és nem biztos benne, mi az, amiről valójában beszélni szeretne.

•             Nem képes nemet mondani.

•             A beszélgetések során kizárólag mások meghallgatása után képes véleményt nyilvánítani.

•             Gyakran érez ijedtséget, haragot, sértettséget, de fél a saját haragjától, ahogyan mások haragjától is.

•             Úgy gondolja, el fogják hagyni, ha kimutatja dühét, ezért elfojtja azt. Fél attól, hogy elveszíti a kontrollt, ezért érzelmileg próbál távol maradni.

•             A szexet sem élvezi igazán, mert nehezére esik kifejezni azt, hogy mi is okozna számára valódi élvezetet.

•             Diszfunkcionális családból származik, amelyhez ambivalens passzív és/vagy agresszív viszony fűzi.

Na én nem tudom. Ezt írja a szakirodalom. Amit én tudok, hogy egy kapcsolat sosem zökkenőmentes. ha azonban egy páros környezetében már mindenki látja a kínokat, csak a benne lévő(k) feje van mélyen a homokban, azt a kapcsolatot nem biztos, hogy a szerelem ereje tartja összes. Nincs abban semmi rossz, ha valaki társra vágyik és minden meg is tesz azért, hogy véget vessen a magányának. A gond ott kezdődik, ha úgy érzi valaki, hogy nincs már több ereje és/vagy ideje tovább válogatni, ezért a következő útjába akadó embert kikiáltja a nagy Ő-nek, és a randi után - amelyen már nyilvánvalóan (még ha csak a fejekben is) megtörténik a nagy egymásra találás élménye - élénk tervezgetésbe kezd a közös jövőt illetően, esetleg néhány hét után hozzá már az összeköltözésen morfondírozik. A motiváció persze nem titkos: végre valaki, aki elfogadja, akitől szeretetet kap, és esze ágában sincs erről lecsúszni.

Lépten-nyomon hangoztatott intelem, hogy a párkapcsolat semmi más, mint egy óriási kompromisszum, tehát néha szorítsd össze a fogad, és engedj. Nos, ezt valahol igaz, de ilyen sarkosan mégsem. Mert valóban, a kompromisszum aranyat ér, de az önmagad ellenében hozott józan egyezség alapja nem lehet folyton a lemondás. Ha szemet hunysz eleinte a viták, a bakik, az egymás családja miatti veszekedések, a folyamatos halogatás, sunnyogás, vagy akár vadabb tettek fölött, mert az a meggyőződésed, hogy ezek mind sajnálatos velejárói egy kapcsolatnak, sőt mit több, megbocsátasz, és inkább saját magadban keresed a hibát, az nekem azt jelenti, hogy nem az igazi boldogság tart a kapcsolatban, sokkal inkább a… nem is tudom mi. Megszokás, talán félelem az egyedülléttől… meg hát végülis azért „végeredményben szeretem, meg ő is szeret, tulajdonképpen nem is olyan rossz ez, majdcsak egyszer 2067-ben megkéri a kezem, és ha szerencsém van 90 éves korom előtt gyereket is akar majd”…  Közben meg belül rettegsz, hogy kifutsz az időből, rettegsz hogy nem lesz más, rettegsz mindentől... Non-stop pánikolás a külvilág felé szivárványba burkolva. Szomorú életkép.

Csak arról feledkezik meg ez a sok ember, hogy a türelem remek erény, de csak józan mértékkel szabad adagolni, különben az lesz a kapcsolat örök vesztese, aki folyton csak ad, de nem kér vissza, megelégszik annyival, hogy szerethet és szenvedhet. A mártírság pedig évszázadokkal ezelőtt volt csak „menő”, már nem az.  Szerintem.